Chapter 19.

Ellöktem magam az ajtótól, s miután elraktam a telefonom melegítőm zsebébe, egy nagyot ütöttem az arcom mind két felére tenyereimmel. Na, induljunk neki. 

Lefutottam a lépcsőn, odaköszöntem a portásnak és az őröknek, majd az aulán átrohanva az  üvegajtóhoz siettem. Megnyomtam a falon lévő gombot, az ajtó középen szétnyílt, majd lassan jobbra, s balra kezdett tolódni. Egy kezem zsebre tettem, kiléptem az épületből, s megnyomtam azt a falra szerelt gombot, ami zárta az ajtót. Már fordultam volna előre, hogy lemenjek a lépcsőn, de valaki megakadályozott, letépte a fejemről a csuklyát, s annál fogva állított meg. Fájdalmasan ismerős ez a szituáció... Nagyon deja vu érzésem van. 

- Te ribanc! - kiáltott fel irritálóan vékony hangon egy lány, megfordított és a hátam mögötti falhoz vágott. Ugyan az a csaj volt, aki tegnap is számon kért. Miért nem tud leakadni rólam?! Megfogta a nyakamnál a pulóverom, s úgy tartott a falnál.

- Mit akarsz? - sziszegtem a fogaim között.

- Mit kerestél délelőtt az oppáinkkal abban az étteremben? - kért számon flegma stílussal. Még várok egy kicsit, ha nem hagyja abba a ribancos hisztijét, leütöm.

- Ettünk. Kielégítő válasz a számodra? - húztam fel a szemöldököm, próbáltam elfojtani idegességem. Honnan tudja, hogy ott voltunk? Hm, bár... volt ott egy lánycsapat, akik szerintem kisebb sokkot és féltékenységi rohamot kaptak... lehet ez köztük volt. Csuklójára fontam a kezem, s erősen lefelé rántottam, ő kénytelen volt elengedni a ruhám. Ellöktem a közelemből, de még mielőtt figyelmen kívül hagyva lesétáltam volna a lépcsőn, nagy lendülettel arcon csapott. Meglepetten kaptam a bal arcfelemhez, fájni nem fájt, csak egy kicsit csípett. Ez... megütött? - Meg mertél ütni? - kérdeztem halkan, mégis vészjóslóan.

- Meg. Talán fájt, Törpe?! Akarsz még egyet? - Mit heveskedik? Nekem erre nincs időm, basszus! Nem akarom, hogy rám sötétedjen. Keze újra lendült, viszont én már figyeltem, s megragadtam a csuklóját.

- Most komolyan, neked meg mi a bajod van?! Te vagy itt a helyi kemény?! - üvöltöttem az arcába, s ez a kiáltás kellett ahhoz, hogy elszakadjon nálam a cérna. Szabad kezem ökölbe szorítottam, meglendítettem, majd miután ütközött a másik plasztikázott arcával, a csaj egy hatalmasat sikított és a lendülettől elvesztve az egyensúlyát esett a földre. Torka szakadtából bömbölt, szorongatta az arcát. Nagyon szánalmasan nézett ki. Én... én ekkorát vagyok képes ütni? Hogyan? Meglepetten emeltem magam elé a bal kezem, amivel ütöttem. Még a hasznomra válhat. Ahogy ránéztem a földön szenvedő lányra, kedvem támadt volna a hasába rúgni, viszont annyira nem akartam messzire menni. Pedig én nem vagyok az a verekedős fajta. Forgatni kezdtem a felemelt csuklóm, majd hátat fordítottam az ajtónak. Amint megfordultam, az épület előtt álló lányhorda visítva fordult hátra és elrohant. Fasza kis biztonsági őr lenne belőlem. Na, most már tényleg el kéne indulnom. Csak nem tudom, hogy mivel menjek. Bántotta a fülem a még mindig a földön fekvő lány sírása.

Féloldalasan hátrafordultam, s rákiáltottam: - Most már fejezd be a hisztit, ribanc!

Meghallva a hangom azon nyomban felkelt a földről, majd rám se nézve elrohant.

Ez gyors volt. Biztos vagyok benne, hogy ennek az egésznek lesz következménye. Mindegy, most különösebben nem érdekel. Egyáltalán mit akar tőlem? Hogy a féltékenység enné ki a szívét. 

Mind két kezem zsebre vágtam, majd elsétáltam az épület elől, s ráfordultam az egyik forgalmas utcára. Talán taxival kéne mennem... Eszembe jutott John, s egy pillanatra összeszorult a torkom, de nem sírtam el magam. Hogy lehet az, hogy Edina nem emlékszik rá? S John... azok a szörnyek a bazi nagy nyilukkal átszúrták a mellkasát... de miért ölték meg? S mi volt az a hely?! Megtorpantam egy, a járda közelében álló taxi mellett. Kaptam az alkalmon, s még mielőtt egy másik nő is célba vette volna az autót, gyorsan kinyitottam a kocsiajtót és beültem az anyósülésre.

- Jó napot kívánok! Merre lesz? - mosolygott rám egy harmincas évek közepén járó férfi. Nem mondhatnám, hogy csúnya volt, látszott rajta, hogy rendesen adott magára.

Megköszörültem a torkom, s fejemben átfuttattam a variációkat, de fogalmam sem volt, hogy az az erdő, ahova én szeretnék menni, az pontosan hol van.

- Hát... igazából nem rég költöztem ide, és még nem ismerem annyira a környéket... de egy erdőbe szeretnék eljutni. Nem tudom, hogy hallott-e már róla, de az a hír járja, hogy ott farkasok ölnek meg embereket - Durvábban fogalmaztam, mint akartam. Talán ezt nem így kellett volna felvázolnom... A férfinak lehervadt az arcáról a vigyor, őszinte félelemmel nézett rám.

- Maga... maga őrült! - hangosan  mondta, szinte kiabált. Tudom, hogy az vagyok, nem kell mondani. - Mit akar ott?!

- Ha nem bánja, nem szeretném elmondani - mosolyodtam el féloldalasan. Remélem Kékszemű is ott lesz az erdőben. - Elindulunk, vagy sem? Ha kell, duplán fizetek - vettem elő a zsebemből a pénzköteget, s meglobogtattam. Megtette a hatását, azon nyomban a kocsikulcshoz nyúlt, s beindította a motort. Megforgattam a szemem, visszatettem a nadrágzsebembe a pénzt, s bekötöttem magam.

Csak mentünk, mentünk az úton. Egész idő alatt az ablakon bámultam ki, néztem a kinti életet, az emberek sokaságát. A nap még sütött, aminek nagyon örültem. Bár, a fák miatt nem lesz annyira világos az erdőben. 

Ahogy haladtunk, ritkulni kezdtek a házak, az emberek. A hatalmas építményeket kicsi parasztházak váltották fel, a távolban kőtömbök helyett végeláthatatlan szántóföldek ékeskedtek. Gyönyörű látvány volt. Néha-néha elkaptam a szememmel egy-két embert, akik az út mellett sétálgattak. Az autók sem jártak sűrűen, amin nagyon meglepődtem.

Tátott szájjal néztem előre. Az erdő, mint valami hatalmas hegy, úgy magasodott az ég felé. A fák hatalmasak voltak, a lombkoronák sűrűek. Furcsa érzés kerített hatalmába. A gyomrom összeszorult, a napon már harmadjára. Félelem érzetem támadt, mocorogni kezdtem az ülésen. Vajon mi vár rám odabent? John holtteste... ott lesz még? Hány nap telt el a halála óta? 

Egyre közelebb kerültünk a monstrumhoz.

A sofőr tartva a tisztes távolságot parkolt le egy bokor mellett. Kivettem a pénzt a zsebemből, kettészedtem a kupacot és a kezébe nyomtam, a maradékot visszatettem a zsebbe.

- Nagyon köszönöm, hogy elhozott - hangom remegett. Már nem tartottam annyira jó ötletnek az erdő látogatását, de már nem volt visszaút. Nem akartam megfutamodni.

- Ígérje meg, hogy nagyon vigyázni fog magára! - ragadta meg a karom a férfi, ezzel megakadályozva azt, hogy kiszálljak. Összehúzott szemekkel néztem rá, szemeiben láttam a félelmet. Meg van rémülve, pedig nem ő teszi kockára az életét... jó, ez egy kicsit erős volt. 

- Megígérem - fogtam rá a kézfejére, s erőltetett mosollyal megszorítottam biztatásképp. Megkönnyebbült kicsit, elengedte a karom, s tenyerét visszatette a kormányra.

Elköszöntünk egymástól. Becsaptam magam mögött az ajtót, a taxis pedig amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott. Miért félt ennyire? Talán a családtagja volt az egyik áldozat? Megeshet.

Az erdő felé fordultam. A szorongás a belsőmben erősödött. Egyedül voltam, nem volt nálam semmilyen fegyver, csak a józan eszem és az öklöm, amivel nem mentem volna sokra egy farkassal szemben. Akkor sem fogok megfutamodni. Egy hatalmasat sóhajtottam, hogy valamiképp lenyugtassam hevesen dobogó szívem. A torkomban gombóc keletkezett, amit próbáltam legyűrni.

Elindultam előre, hangtalanul lépkedtem, egyre közelebb kerültem a fákhoz. Megláttam az erdőbe vezető ösvényt, arra az útra tértem rá. Megtorpantam a legelső fa előtt. Haboztam. A józan eszem azt súgta, hogy fordítsak hátat, és menjek el az erdő közeléből. Az az énem, akinek nagyon elmentek otthonról folyamatosan azt kántálta, hogy menjek már be. Lábujjhegyre állva nyújtogattam a nyakam előre, de nem láttam mást, csak fát, itt-ott néhány bokrot. Elkapott az idegesség, nem bírtam dönteni.

Aprót ráztam a fejemen, majd befutottam az erdő sűrűjébe. Ez volt a legjobb megoldás. Meg kell keresnem Johnt!

Olyan hatszáz méter lefutása után lihegve álltam meg, s térdeimre támaszkodtam. Körbenéztem. A fák sűrűbbek voltak, melyek beljebb haladva csak sűrűsödtek, majd egy ponton ismét ritkultak. A nap sugarai sávokban sütött be az erdőbe, ahol én álltam, sötétebb volt. Madarak csicseregtek,  a langyos szél fújt, fújva a fák leveleit, egy fa törzsén mókus futott felfelé. Elfogott a nyugalom, a szorongás lassanként elmúlt. De szép az erdő hangja. Kellemes itt lenni.

Jobb oldalamon megint csak fák voltak, de a bal oldalamon egy ösvény futott, mely lejtett. Nem ismerős a hely. Talán mi egy másik ösvényen jöttünk be, ami máshová fut. Teljesen idegen a környék.

Ráfordultam a bal oldalamon futó útra. A talaj szerencsére nem volt nedves, így nem tudtam lecsúszni a lejtőn. Egy ponton kicsit meginogtam, de hamar összeszedtem magam, mielőtt tényleg elestem volna. A lejtő után kanyargós út tárult elém, minden kanyarban cserjecsoportok álltak. Amilyen gyorsan csak tudtam, megtorpantam, tenyerem számra tapasztottam, nem akartam hangot kiadni. Pár méterre előttem három kicsi, csíkos vaddisznó kölyök kocogott át az úton, mögöttük az anyjuk. Elmosolyodtam; sosem láttam még élőben vaddisznókat. Csendben megvártam, míg elmentek, majd én is elindultam. Ha egy másik úton jöttem, hogy fogom megtalálni a testet...?

- Remélem keresztezik egymást valahol - mondtam ki hangosan, elgondolkodva. Úgy sem hallja senki.

Megálltam egy terebélyesebb bokor mellett, tekintetem körbefuttattam, de nem találtam másik utat, így hát ismét megindultam a kacskaringós ösvényen. Az egyik kanyarban tobozokat találtam szétszóródva. Lefelé görbítettem az alsó ajkam, majd leguggoltam egy tobozért, s mikor felálltam, a szívemhez szorítottam. Emlékszem, nem is olyan régen még tobozfociztam Johnnal. Torkom összeszorult, könnyek égették a szemem. Hagytam, had folyjanak végig az arcomon, hisz' úgy sem volt ott senki, hogy lássa a gyengeségem. Csendesen sírdogáltam, miközben vonszoltam magam tovább.

Azon a napon találkoztam Kékszeművel. Vajon ha hívom, idejön? Itt van még az erdőben?

- KÉKSZEMŰ! - hangosan ordítottam, hangom visszhangot vert. A madarak a fákról felrepültek ijedtükben, a szárnycsapások nagy zajt csaptak. Megtöröltem az arcom a pulóverom ujjában, s nyeltem egy nagyot. - Kékszemű! - kiabáltam kicsivel halkabban.

Hiába vártam, nem jött. Elment...? Csalódottan tettem a kenguruzsebbe a tobozt, majd egy másikat magam előtt rugdalva sétáltam tovább, kezeim nadrágom zsebébe csúsztattam.

- Ez nem lehet igaz - morogtam, majd egy jó nagyot rúgtam a tobozba, ami a levegőbe repült, megtett egy nagyobb ívet, s beleesett az egyik bokorba.

Lefékeztem egy valamivel alacsonyabb fa mellett, majd letörtem róla egy száraz faágat. Megindultam, s azzal szórakoztam, hogy az ágat a levegőbe dobtam, az megpördült, majd visszaesett egyenesen, a tenyerembe. Pár dobálás után meguntam, kettétörtem a fadarabot, meglendítettem, s beledobtam a sűrűbe. Ez így unalmas. 

Meg kellett torpannom. Az a látvány, ami elém tárult, gyönyörű volt. Mint kiderült, a kanyargós ösvény egy nagy tisztásra vezetett. A méregzöld fű a bokámat verdeste, a fűszálakat a szél mozgatta jobbra-balra, úgy nézett ki, mintha a fűtenger hullámzott volna. A Nap bevilágította az egész teret, a sugarak felmelegítették az erdő levegőjétől lehűlt testem. A tisztást körbeölelő fákon a madarak hangosabban énekeltek, dobhártyám simogatta a kellemes hang.

S akkor megláttam. A másik oldalon állt, s engem figyelt. Nagy, szürke termete kitűnt a zöld közül. Egy boldog, őszinte mosoly kúszott az arcomra, s először sétálva, majd futva közelítettem meg a farkast. Már azt hittem, hogy elment. 

- Kékszemű! - tártam ki a karom, mintha arra vártam volna, hogy a nyakamba ugrik.

Már majdnem elé értem, mikor hirtelen Kékszeműből egy hatalmas, fekete farkas lett. Egy szempillantás alatt változott meg, hologramhoz hasonlított. Mi az Isten?!

Mintha lelassították volna az időt. Egy nagyot kiáltva fordultam meg, s visszafelé kezdtem futni, az állat utánam. S felgyorsult minden. Ordítva rohantam a csattogó fogak elől, a farkas a sarkamban volt. Ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs! Gyorsabban szedtem a lábaim, s ahelyett, hogy visszarohantam volna a sűrűbe, vettem egy éles kanyart, s hosszában szeltem át a tisztást. A fekete monstrum sajnos figyelt, s úgy futott utánam, mintha muszáj lenne. De... miért nem gyorsít be? Vagy én futok ennyire gyorsan? Macska-egér harcot vívtunk.

Nem néztem hátra, a csaholásból és a fújtatásból arra következtethettem, hogy még mindig üldöz. Kezdtem fáradni. Remélem ez is fárad! Basszus, ha nem futok gyorsabban, belőlem farkas vacsora lesz!

Ismét bevettem egy kanyart, s átlóban futottam, a farkas utánam. Hogy tudnám lerázni? Nem figyeltem a lábam elé, és megbotlottam egy nagy kődarabban. Tisztán hallottam, ahogy a bokám reccsent, élesen nyilallt bele a fájdalom. Hasra estem, kezeimet még időben tettem magam elé, így fejem nem vertem be. Már készültem felállni, de a fekete monstrum egyszerűen átfutott rajtam, engem a talajba tiporva. Az anyád... Mancsai a jobb combom, a hátam közepét és a jobb kinyújtott karom érték. Nagy szerencsém volt, hogy egyiknek sem lett különösebb baja. Kész kék-zöld lila folt leszek holnapra. Persze, ha megérem a holnapot. Időm sem volt cselekedni, az állat hegyes, éles fogai közé vette a pulóverom hátamnál, a levegőbe lendített, majd nemes egyszerűséggel a talajhoz vágott, hátamra érkeztem. Most már érzem, hogy recsegtek a csontjaim... Kínzó, égető fájdalom vette át az uralmat testem felett. Megpróbáltam megmozdítani remegő karom, de a következő pillanatban újra a levegőben repültem, átpördültem, s újra a hátamra érkeztem. Felordítottam. A gerincem... a bordáim... Mozdulatlanul feküdtem, azon imádkoztam, hogy ennél fájdalom mentesebben végezzen velem. Tépje ki a szívem... az csak egy pillanatra fáj. De ez... ez kínzás... 

Félig lehunyt szemeim közül láttam, hogy felettem állt, az arcomba hajolva vicsorgott, vörös szemei villámokat szórtak. Undorító, dögszagú lehelete volt, nyála az arcomra folyt, arra sem volt erőm, hogy undorodni kezdjek tőle. Szinte láttam, hogy szemei előtt a nyakam lebeg, tudtam, hogy el akarja harapni a torkom. Viszlát élet. Viszlát új munka. Viszlát Edina. Viszlát fiúk... Szemem összeszorítottam, testem remegett, leheletét már a nyakamon éreztem. Lassan akarja kiontani az életem.

Minden olyan gyorsan történt. Éreztem, hogy elsuhan felettem valami, a fekete állatot ellökve felőlem. Kékszemű...?

Nehézkesen elfordítottam a fejem, s résnyire nyitott szemekkel néztem, ahogy harcoltak. Homályosan láttam könnyeimtől, de a legfontosabb részeket mégis ki tudtam venni. Kékszemű leterítette, fogait húsába mélyesztve tépte ki az állat szívét. A fekete üvöltött, s kámforrá vált. Mindent beborított a farkas kátrányszínű vére. Farkasom undorodva köpte ki a szívet, majd megindult felém, kék szemeit már nem pillanthattam meg, mert magába szippantott a sötétség.

***

Vízcsobogásra ébredtem. Hol vagyok? Éreztem, hogy halad alattam valami, biztos voltam benne, hogy valaminek a hátán ültem. Kékszemű? Tenyerem alatt éreztem selymes, puha bundáját, élvezettel markoltam bele. Az engem cipelő farkas megállt, s miután én kinyitottam a szemem, elképedtem. Kicsivel magasabbról láttam a talajt, mint kéne, lábaim nem lógtak le, az állat oldalához simultak. Mintha egy nagyobb pónin ülnék. Felegyenesedve néztem előre a farkas fejére, ami szintén nagyobb volt, és magasabb, illeszkedett nagy, magas termetéhez. Hogy lett ilyen nagy? Hátrafordult, kék szemeiről egyből felismertem. Úgy tudtam.

- Kékszemű! - borultam le marjára, s lapockáira vezetve a karom megszorítottam, mintha csak megöleltem volna. - Köszönöm, hogy megmentettél!

Kékszemű vakkantott egyet. Szemeim benedvesedtek, örömkönnyeket hullattam. Nem haltam meg! Megmentett! Arcom a bundájába fúrtam, melynek enyhe mentol illata volt.

Felültem, kihúztam magam, megmarkoltam marjánál bundáját, s kissé előrébb csúszva szorítottam oldalát combommal. Körbekémleltem. Egy, addig sohasem látott keskeny patak mellett álltunk, melynek hangja megnyugtatóan hatott rám. A fák ritkábbak voltak, viszont a lombkoronák sűrűbbek. Félhomály uralkodott, s az égre nézve állapítottam meg, hogy hamarosan sötétedik, a nap lenyugvóban volt. Mennyi idő telhetett el? Elengedtem egyik kezemmel a szőrét, s a nadrágzsebembe vezettem a kezem, de nem találtam meg a telefonom. A másikban is kerestem, abban sem volt. Talán kiesett, mikor földhöz vágott az az izé... Várjunk. Nem érzek fájdalmat.

- Nem fáj semmim - jelentettem ki hangosan. Megmozgattam a jobb bokám, teljesen ép volt. A combcsontom, a gerincem, a bordáim és a koponyám sem fájt. Felocsúdva csusszantam le a farkas hátáról, majd a feje elé állva átöleltem vastag nyakát. - Te gyógyítottál meg? - dünnyögtem bundájába, minden szónál beledörgöltem a homlokom. Tuti, hogy ő gyógyított meg. Nem egy átlagos állat, hiszen most vagy háromszor magasabb!

Elhajoltam tőle, ő pedig kicsivel lejjebb hajolt, hogy egy magasságban legyen a fejünk. Két kezem pofájára vezettem, megpusziltam homlokát. Fejét hozzádörgölte a mellkasomhoz, majd hosszú nyelvével végignyalt arcomon. Felkuncogva töröltem le a nyálat, s megvakartam füle tövét, ő pedig elfordítva a fejét nyomta nekem kútfőjét. Olyan aranyos! És milyen szelíd.

Elengedtem a fejét, majd végignéztem magamon. A térdeimnél a nadrágom ki volt szakadva, tetőtől-talpig kosz borított. A hajam egy csomóban állt, ujjaimmal próbáltam szétbontani a tincseket. Muszáj levágatnom. A hátamnál egy ponton a bőrömre csapott a hideg, onnan tudtam, hogy a fekete farkas szétszaggatta a pulóverom a pólómmal együtt. Remek. Annyi az egyik kedvenc pulcsimnak.

- Most hogyan tovább? - kérdeztem az állatot. Mintha tudna rá válaszolni. Fejével előre bökött. Megfordultam, de nem láttam mást, csak egy utat és rengetek fát. Jobban szemügyre vettem, láttam, hogy a fák egy helyen ritkultak. Talán az is egy tisztás.

Kékszemű megbökte a karom orrával, leült, majd elülső mancsait is behajlítva lelapult a talajra. Azt akarja, hogy üljek fel a hátára. Megtámaszkodtam a nyakában, bal lábam átvetettem a törzsén, majd elhelyezkedtem a hátán, lábammal, kezemmel kapaszkodtam. Farkasom felegyenesedett, máris magasabbról láttam a világot. 

Nagy léptekkel megindultunk. Mancsai alatt tompán puffant a talaj. Az erdő madarai már nem énekeltek olyan hangosan, csak egy-két madár csicsergett még. Tücskök ciripeltek, békák karattyoltak, a levegő lehűlt. Belebokszoltam a levegőbe, mikor elértük a tisztás. Igazam volt! Nem volt olyan szép, mint az előző. Kisebb volt a területe, a fű ritka volt, vakondtúrások éktelenkedtek a talajon. Deja vu érzésem támadt.

- Na ne... - motyogtam, ahogy felismertem a terepet. - Itt ölték meg John! - kiáltottam fel.

Nyújtózkodtam, hátha meglátom a testet, de a félhomályban alig lehetett észrevenni valamit. Kellett nekem elájulnom.

Lecsúsztam Kékszemű hátáról, majd a bal elülső lábát megragadva húztam magam felé, ösztönözve, hogy induljon meg velem. Lehet, hogy nincs is itt... Készségesen, nagy léptekkel megindult velem, gyorsabban kellett szednem a lábaim, ha azt akartam, hogy ne hagyjon le.

A tisztás minden egyes szegletét végigpásztáztam a szememmel, viszont nem láttam egy sötét foltot sem. A franc essen belé abba a dögbe! Ha nem támadott volna meg, előbb eljuthattam volna ide. Belerúgtam valamibe. Automatikusan sikítottam volna fel, mert azt hittem, hogy a fiú valamelyik testrészébe botlottam bele, de gyorsan befogtam a szám, mikor egy fegyvert véltem felfedezni az egyik vakondtúrás tetején.

- Ez Johné volt - hajoltam le a lőfegyverért, majd mikor felegyenesedtem és megvizsgáltam, felismertem. Ezt a fegyvert adta oda nekem is. - Kékszemű, itt kell valahol lennie a testnek!

Miért is akarom én megkeresni a testét? Ez egyértelmű. El szeretném temetni. De úgy volt, hogy azért is idejövök, mert nyomokat akarok találni. De miknek a nyomait? Azoknak a fekete farkasoknak? Eddig egy lábnyomot sem találtam. Nyom helyett egy egészen valószerű gyilkológépbe botlottam. Ha ezt valakinek elmondom, elhiszi nekem?

Valamilyen oknál fogva előre néztem. Valami nagy lógott az egyik erősebb, vastagabb faágon. Mi lehet az? Nem törődve a farkassal sétáltam közelebb. A szívem hevesen dobogott, ahogy megláttam: egy test lógott az ágon. A fegyver kiesett a kezemből, szám elé tapasztottam a tenyerem, szám sírásra görbült.

- John... - motyogtam elfehéredve. Istenem... Megálltam a fa előtt pár méterre, tartva a tisztes távolságot. A félhomály ellenére tisztán láttam. Egész testem remegett. John teste a nyakánál fogva volt feltűzve a faág hegyére. Bal karja és jobb lába hiányzott, helyükön cafatokba lógott a hús. Egyik szeme nem volt a helyén, a másik viszont nyitva volt, s úgy tűnt, mintha engem figyelne üveges tekintettel. Az orrom megcsapta a rothadó hús szaga, mely öklendezésre késztetett, könnyeim kicsordultak az erőlködéstől. Ki tette ezt vele?! Nem volt rajta felső, mellkasán egy hatalmas lyuk éktelenkedett, mintha valami kirágta volna. Belsőségeknek nyomát sem láttam, vér sem volt sehol. Hiányzó végtagjai alatta hevertek a földön szétcincálva. Itt egy lábfej, ott egy felkar. A lábam földbe gyökerezett, a sokktól mozogni sem bírtam, könnyeim folytak, s egy hangosat üvöltöttem.

Kékszemű a fogai közé vette szétszakadt pulóverom a hátamnál, s húzni kezdett hátrafelé, viszont én makacsan tartottam magam.

- Le kell szednünk onnan! - kiáltottam, de az állatot nem hatotta meg. Egy erőset rántott rajtam, s ha nem tartom meg magam, hátraesem. A térdemre rogytam, hangosan felzokogtam. - Miért történt meg mindez?! Ha nem jövünk ide, ez nem történik meg! - ordítva csapkodtam ökleimmel a földet.

A farkas behajlította a lábait és a talajra simult, remegő karokkal és lábakkal kapaszkodtam fel a hátára. Feljebb csúsztam, a hátára borulva sírtam.
Felegyenesedett, majd megfordult, s sebes vágtába kezdett. Ha nem szorítok a lábaimmal és kezeimmel, nemes egyszerűséggel lezúgom. Nem érdekelt, hogy hova visz, csak azt akartam, hogy mindenképp vigyen el a tisztásról.

John... ki... mi tehette ezt vele?

Teljesen elvesztettem az időérzékem. Már nem hallottam a lombkoronák zúgását, a tücsköket, a békákat. Felültem. Meglepődve vettem észre, hogy már az országúton vágtatunk. Korom sötét volt minden. Előttünk a belváros hatalmas, kivilágított épületei tűntek fel. Bevisz a városba?! Erősen kapaszkodtam, hajamba belekapott a hideg szél, ami még inkább összekócolta. Kékszemű hangosan fújtatott, de nem állt meg, sőt gyorsított.

Magunk mögött hagytuk a kicsi házakat, a szántóföldeket.
A hatalmas épületek sűrűbbek lettek, az emberek is, és az autósok is. Viszont senki sem törődött velünk, nem törődött senki sem azzal, hogy éppen egy hatalmas farkason egy lány ül és száguldanak. Hogyhogy nem vesznek észre? Ez valami varázslat, amit Kékszemű bocsátott ránk? Már semmin sem lepődnék meg. Biztos vagyok benne, hogy ez a farkas természetfeletti.

Befordultunk egy kivilágított utcába. Emberek és árusító bódék előtt rohantunk el. Két ember épp egy asztalt cipelt át az úton egyik oldalról a másikra, s azt hittem, hogy a farkas nem veszi észre és nekimegy. Kipattantak a szemeim, mikor felemelkedtünk a talajtól, automatikusan emelkedtem fel a hátáról, mintha csak egy lóval ugrattam volna, és átrepültünk az asztal felett. Ezt az ugrást még a legjobb ugróló is megirigyelhetné! Kacagva megpaskoltam farkasom lapockáját és visszaültem. Felvágtattunk egy emelkedő utcán, majd le egy lejtőn. Ezt az utat hatszor megtettük. Ismerőssé vált a környék, nagyon is ismerőssé. Hazahozott? Honnan tudta, hogy hol lakom?

Ismét felfutottunk egy emelkedő utcán, s megálltunk a tetején, a lakásunk előtt. Kékszemű fújtatott, szaporán emelkedett az oldala. Remegő lábakkal lecsúsztam a hátáról, s a feje elé vonszoltam magam. A fejét lehajtva lihegett, de mikor észrevette, hogy előtte állok, felemelte kútfőjét, kék szeme egyenesen a lelkembe látott.

- Csodálatos farkas vagy! - öleltem át a nyakát, s ő pofáját a nyakamba fúrta, mintha csak visszaölelt volna. - Nagyon köszönöm, hogy haza hoztál! - Bár fogalmam sincs, hogy honnan tudod, hol lakom.

Miután elengedtem, megvakartam a fülét, majd ő hátat fordított nekem, kicsit megrázkódott és lefutott a lejtőn. Ez... ez a száguldás hihetetlen volt!

Vigyor kúszott az arcomra, s széttárva a kezem kettőt pördültem a tengelyem körül.

Felsétáltam a lakásunkhoz vezető fém lépcsőn, majd mikor az ajtóhoz értem megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó viszont nem nyílt. Mi az Isten? Elfojtottam magamban egy káromkodást, s lehajoltam, hogy kiszedjem a szőnyeg alól a kulcsot, de az nem volt ott. Mi a...? Felmorrantam, majd megkopogtattam a műanyagot. Be kell kopognom a saját lakásomba...

Hallottam, hogy valaki mozgolódik bent. Elfordította a zárban a kulcsot és kitárta előttem az ajtót. Kelletlenül felsóhajtottam, mikor Yifant pillantottam meg magam előtt. Már értem, hogy miért volt zárva az ajtó.

- Hát te meg hogy nézel ki? - Felhúzva a szemöldökét nézett végig rajtam tetőtől-talpig. Nem válaszoltam, kikerültem őt és becsusszantam mellette a lakásba. Megcsapott a kellemes meleg, felmelegítette a testem. Lerúgtam magamról a koszos tornacipőket, s még mielőtt becéloztam volna a kanapét, a toronyház megragadta a karom. - Mi történt a ruháiddal?

- Elszakította egy farkas - mondtam rá se nézve. Kitéptem a karom, s hanyatt vágtam magam a szófán. Feltettem a lábam a karfára és felhúzott szemekkel néztem a lefagyott fiút.

- Az erdőben voltál? - halkabbra vette a hangerőt, mégis idegesen kérdezte. Elmosolyodtam, éreztem a győzelem édes ízét. Tehát, kiderült, hogy tényleg Edinával csináltak valamit, amiért nem emlékszik Johnra, se a farkasokra. 

- Igen. Megtámadott egy fekete farkas - rántottam aprót a vállamon. Nem erre a válaszra számított.

"Milyen volt az a fekete farkas?" - hallottam meg hangját a fejemben, miközben a szemembe nézett. Mimikájából láttam, hogy érdeklődik. Tudtam, hogy nem képzelődtem. Úgy, de úgy tudtam!

"Hogyhogy milyen?" - kérdeztem vissza gondolatban, szemöldököm felhúzva érdeklődve néztem rá.

"Írd le, hogy hogy nézett ki!" - csattant ideges hangja fejemben, arca eltorzult a rátörő haragtól.

"Hatalmas volt, vörösek voltak a szemei, s egyszerűen kámforrá vált, mikor a farkasom megölte." - elmosolyodtam.

"Farkasod?" - Mimikája megváltozott, felhúzott szemöldökkel nézett.

- Mi ez a jelbeszéd köztetek? - Edina hangja szelte át a néma csendet. - Hát te meg hogy nézel ki? Szállsz le a kanapéról azonnal! - kiáltott rám, mikor észrevette ruháim állapotát. Elégedetlenül nyöszörögtem, majd kelletlenül lemásztam a kanapéról.

- Befoglalom a fürdőt. Majd mesélek, Edina.

Besétáltam a szobámba, a szekrényemből előkotortam egy fehér, dinószauruszos pizsamaszettet. A rövidnadrágot sok kicsi dinófej ékesítette, a rövid ujjú pólóra pedig egy nagy T-rex fej volt nyomtatva. Elővettem még egy fehér fehérnemű szettet és egy fehér bokazoknit. Lehúztam a szekrény ajtajáról a törülközöm, a vállamra csaptam, kimentem a szobából, át a nappalin a kanapén ülőket figyelmen kívül hagyva egyenesen a fürdőig. Becsuktam magam után az ajtót és kulcsra zártam.

A tükörbe nézve egy kisebb szívroham jött rám. Az arcom koszos volt, alig volt olyan hely, ahol látni lehetett a rendes bőrszínem. Hajam minden felé állt, bele volt száradva a sár. Ugh... még borzalmasabban nézek ki, mint általában.

Levettem magamról a koszos ruháimat, sajnos búcsút kellett mondanom a pulcsimtól és a Zitaós pólómtól, mert olyannyira kiszakadtak, hogy azt egy profi varrónő sem tudta volna összevarrni. Mielőtt kidobtam volna a kukába a pulóvert, megnéztem, hogy benne van-e még a toboz, viszont nem találtam. Lehet kiesett a zsebemből, mint a telefonom. Sőt, még a pénzt is elvesztettem.

A zuhany alá álltam, megnyitottam a csapot és a tusfürdőért nyúltam. Alaposan lesikáltam az arcom és a testem, a víz alattam fekete lett a sok kosztól. Sampont ragadtam, jó adagot nyomtam a tenyerembe, majd beledörzsöltem a hajamba, s miután jó habos lett, leöblítettem. Elzártam a vizet, kilépve a zuhanytálcáról a törölközőért nyúltam, megtöröltem a hajam, utána áttöröltem vele testem. Felöltöztem, lábaimra felhúztam a zoknit; nagyon jól éreztem magam a tiszta ruhákban. A fejemre tettem a fehér textilt, s a mosdókagyló elé álltam. Megmostam a fogam, azt követően pedig fésű segítségével megszárítottam a loboncomat.

Kikulcsoltam az ajtót és kinyitottam. Becsaptam magam mögött, s az ajtó mellett álló hűtőhöz léptem és belekukkantottam. Most nyitom ki először ezt az ajtót. Tömve volt zöldséggel és gyümölccsel, felvágottal, nyers hússal és virslivel. Nagyon megörültem, mikor egy nagy tányért kimbapot pillantottam meg. A hűtő ajtóban találtam három doboz tejet és két üveg sojut. Egyiket majd muszáj lesz megbontanom.  Kivettem egy virslit, lepucoltam róla a műanyag fóliát és beleharaptam. Pfej, mentolos virsli. Fogmosás előtt kellett volna ennem... Visszacsuktam a hűtő ajtót, majd a nappali felé fordultam.

Megállt a számban az étel, mikor Zitaót pillantottam meg egymagában a kanapén ülve. Hát ő meg hogy került ide?! Jobb lábát átvetve a másikon ült, kezeit ölében pihentette, s halvány mosollyal figyelt.

- Szia - köszönt. Pislogtam párat, majd újra rágni kezdtem.

- Öhm... hali...? - húztam fel a szemöldököm, s lenyeltem a falatot. Azonnal eszembe jutott az a kis incidensünk a kiadónál, arcomba akaratlanul is vér szökött, és melegem lett. - Hát te? Edináék hol vannak? - néztem egy pillanatra körbe, de sehol sem láttam a két jómadarat.

- Yifan elhívta a nővéred vacsorázni. Én meg csak átjöttem, mert unatkoztam otthon - válaszolt kérdéseimre a fiú. Oh... remélem olyan helyre mentek, ahol nem ismerik fel Krist. Megindultam a kanapé felé, majd leültem a másik végébe. Nekidőltem a karfának, lábaimat is a szófára helyeztem, majd felhúztam a térdeim és egy nagyot haraptam a kezemben tartott virsliből.

Nem szóltunk egymáshoz, nem néztük a másikat. Az egyetlen zaj csak az én nyammogásom volt. Az utolsó falat ételt is befaltam, tenyerem a nadrágomba töröltem.

- Miért csináltad azt...? - kérdeztem rá óvatosan, a fiú arcára néztem, pont elkaptam a tekintetét. Pontosan tudta, hogy miről beszélek. Elgondolkodott, s már azt hittem, hogy nem fogok választ kapni.

- Nem tudom - rázta meg a fejét egy pillanatra, kezeim ökölbe szorultak a válasza miatt. Mi az, hogy nem tudja?! - Csak látni szerettem volna a reakciód.

- Rosszul hazudsz - vágtam rá bosszúsan. Ha nem kapcsoltam volna, tényleg lecsókolt volna.

- Nem, Mira. Te is tudod, hogy nagyon jól tudok hazudni - mondta komolyan, kissé ijesztő tekintettel. Hát, igen, igaza van... egy idolnak meg kell tanulnia jól hazudni.

- Megharagszol, ha azt mondom, hogy itt hagylak, és elmegyek aludni? Nagyon elfáradtam ma - váltottam témát gyorsan, hogy oldjam egy kicsit a kialakult feszültséget.

- Nem, menj csak nyugodtan - mosolyodott el.

- Hány óra van?

- Te aztán gyorsan tudsz témát váltani - kuncogott, s megnézte karóráján az időt. - Fél tíz van.

- Jó éjszakát - Felkeltem a kanapéról, és intettem neki. Itt merem hagyni egyedül. Szerintem úgy sem csinálna semmit. Fellépdeltem a két fokos lépcsőn, bementem a szobába és becsuktam magam után az ajtót.

Lefeküdtem az ágyra, majd bevackoltam magam a takaró alá, s lehunytam a szemem.

Ijesztően pörgős volt a mai napom. Sajnos a nap vége borzalmasan végződött. Meg akart ölni egy farkas, utána pedig megtaláltam John testét... de ki akasztotta fel oda?! Ki tudom deríteni, vagy rejtély marad számomra? Vajon valaki megtalálja és jelenti a rendőrségen? Ah, ez a sok kérdés. Inkább alszom...