Chapter 10.

Biztos, hogy képzelődtem, de mintha Joonmyunnak egy pillanatra vörösen villant volna meg a szeme. Sőt, tuti biztos, hogy képzelődök. 

Az agyam leblokkolt, azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Szótlanul álltam Suho ideges tekintetét, közben azon agyaltam, hogy mi lett ilyen hirtelen vele. Talán védi a farkasokat? Azokat a vérengző dögöket? 
- Még egyszer megkérd-
- Igen! - vágtam rá gondolkodás nélkül - Illetve, nem egészen... én csak segítek a barátomnak.

- Csak segítesz, mi? Akkor mégis ki a faszom lőtte meg azt a farkast?! - bukott ki YiFanból, miközben indulatosan felállt és tett felém két lépést. Szemeim négyszeresére nyíltak, s hátráltam pár lépést, az asztalhoz passzíroztam magam.Ezt honnan tudja? Testem remegni kezdett, miközben figyeltem Kris arcát. Homlokát összeráncolta, orrát felhúzta, vicsorgott és hatalmas levegőket vett. Szemei elsötétültek, és, mintha az íriszei színe megváltozott volna, négy másodpercig vörös színben pompáztak. Kezemből kicsúszott a telefonom, ami egy fájdalmas koppanás kíséretében találkozott a padlóval és három felé esett szét. Minseok észrevétlenül a colos mögé sétált, majd úgy karolta át a törzsénél, hogy lefogja a másik kezeit. Baozi szorított egyet, majd hátrahúzta a fiút.

- Nyugodj le, Wufan - Xiu hangja komor volt és utasító. A magas letépte a kisebb erős karjait magáról, egy utolsót vicsorgott rám, majd kitrappolt a teremből, az ajtót olyan erővel vágta be, hogy azt hittem, menten kiesik a helyéről. Mi a fészkes fene volt ez?! Lesokkolódva álltam egy helyben, üres szemekkel pásztáztam a maradék tizenegy fiút. Kissé meghökkentem, mikor Tao is olyan arckifejezéssel nézett, mint az előbb Yifan, annyi különbséggel, hogy a szemei nem voltak vörösek. 

- Tudtam, hogy te voltál az! - loholt hirtelen felém Sehun üvöltve, elkapta a pólómat a nyakamnál kétoldalt, felemelt, majd nemes egyszerűséggel az asztal mellett lévő falhoz vágott. A találkozás a fallal nem éppen kellemes, rendesen nekiütődött kiálló lapockám és gerincem. Még egy nyöszörgés sem jött ki számom, csak hápogni tudtam a pániktól. Az előttem álló nem zavartatta magát, fojtogatni kezdett, aminek az okát nem tudtam. Ez mind nagyon gyorsan történt, alig tudtam követni a másik tetteit. Mi történt vele? Meg fog fojtani! Szemeim kiguvadtak, arcom lilulni kezd, elveszetten rúgkapáltam, de sajnos nagyon is erősebb volt nálam. 

- Sehun!

- Mira!

Egyszerre kiáltotta Suho és Dina. Edina egy szempillantás alatt a fiatalabb mögött termett, minden erejét összeszedve megfogta a tarkóját, ezt követően elrántotta a közelemből. Levegő után kapkodva rogytam a földre, kezeim a nyakamhoz érintettem. Hangosan köhögni kezdtem, szenvedve feküdtem a földre és magzatpózt vettem fel. Sírni nem tudtam, a könnyeim valahogy nem törnek utat maguknak. Eszeveszetten szedtem a levegőt, tenyerem a szívemhez szorítottam. Tisztán éreztem, ahogy kétszázzal dobog, úgy, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. 

- Mira! - szólított meg nővérem erélyesen, mégis aggódva. Éreztem, hogy testem elemelkedik a földtől, de nem tudtam felnézni, fejem magatehetetlenül lógott a föld felé. Belekapaszkodtam a lány pólójába, erőt vettem magamon, s bár kissé nehézkesen, de a nyakába fúrtam az arcom. Az én nyakam borzalmasan fájt és égett egyszerre, még mindig nehezemre esett rendesen levegőt venni.

- Ember, te eszednél vagy?! - ordította Dina, gondolom Sehunnak. Választ nem kapott, én pedig nem voltam hajlandó felemelni a fejem, hogy körbenézzek, mégis mért nem válaszol. - Istenemre mondom, hogy mindjárt kihívom rád a rendőröket, te utolsó szemétláda! Hogy... hogy jutott ez az eszedbe, te hülye kis pöcs?! És ha megfojtod, akkor mi lett volna? Megmondom én mi lett volna! Szarrá vertelek volna te kis szarházi, utána meg mehettél volna a kórházba, majd a dutyiba és ott rohadtál meg volna baszki! - Nővérem szabályosan őrjöngött, sosem hallottam még ennyire idegesnek és kegyetlennek a hangját. Tenyerem a bal fülemre tapasztottam, a jobb fülem nyakába nyomtam, hogy ne halljam olyan tisztán a hangokat. Testem folyamatosan rázkódott a pániktól és a félelemtől. 

- Hiába hívod ki a rendőröket. Úgy sem hisznek neked - mondta Sehun gúnnyal a hangjában, mire én teljesen ledöbbentem. Ennek hogy lehet ezek után ennyire nemtörődöm a stílusa?! Dina teste megfeszült. 

- Na jól van, én ezt nem tűröm tovább! - hallottam meg Yixing hangját, aki az ittlétem alatt csak egyszer szólalt meg. Mi van? Mit nem tűr tovább? Valaki kiszedett Dina biztonságot nyújtó karjaiból, én egy apróbb sikkantással reagáltam. 

- Ssss - csitított az eddig ismeretlennek titulált ember. Óvatosan felpillantottam, a tekintetem homályos volt, de simán ki tudtam venni Zitao aggódó arcát. Pedig nem is olyan rég még olyan gyilkos tekintettel nézett rám, mint Kris és Sehun... Nem mertem a nyakába kapaszkodni és hozzábújni, ezért csak jóformán lógtam erős kezeiben. Oldalra pillantottam, hogy nővéremre nézzek, de a lánynak már csak a hűlt helyét találtam. Körbefuttattam a szemem az egész területen, de nem láttam, ezért újra pánikba estem. 

- Ne aggódj! - ragadtam meg a tarkóm Tao, majd a mellkasához nyomta fejem. Én csak döbbenten szemeztem a pólójával. - Csak kiment kiszellőztetni a fejét - simított végig hátamon, miközben leült velem a kanapéra.
Zitao ölében pihentem, fejem még mindig a mellkasának volt nyomódva. Az lehetetlen, hogy Dina kiment! Nem hagyna itt, tudja jól, hogy mi történt! Vagy... mégis? Egy nagyot szippantottam a kínai fiú pólójából, orrom megtelt egy isteni finom illattal, ami biztos egy drága parfümből származott. Ez tuti egy méregdrága gucci parfüm. Újra beleszagoltam, viszont sokkal többször hagytam ott az orrom. Annyira jó illata volt, hogy nem tudok betelni vele. Észrevettem, hogy szívverésem nyugodtabb lett és tudtam normálisan lélegezni, aminek örültem. De a nyakam még mindig kicseszettül fáj. Az alattam ülő megragadta vállaim, eltolt a mellkasától és a szemembe nézett. Elmosolyodott, de képtelen voltam viszonozni. 

- Hogyhogy nem sírsz? - kérdezte érdeklődve; felszaladt a szemöldököm. Bal szememmel hunyorítottam, míg a jobbat kitágítottam és úgy néztem vissza rá. - Mármint... a lányok ilyenek után sírni szoktak, nem? 

- Tao, nem vagyok én olyan, mint a többi kényes kis csitri - mondtam halkan, arcom megkomolyodott. Kellemetlennek találtam azt, hogy az ölében ültem, igaz kissé remegő lábakkal, de lemásztam róla. Bizonytalanul álltam lábaimon, de nem estem össze.
A társaság megfogyatkozott, amit megdöbbenve vettem észre. Yifan még mindig nem jött vissza, viszont Yixing, Jongin és Sehun is eltűnt. Dina sem volt a helyiségben, ezért aggodalmam fokozódott. Hol lehet?
- Srácok... miért viselkedett így Sehun? - érdeklődtem halkan, lesütött szemekkel. Lépteket hallottan magam mögött, majd egy kezet éreztem meg a vállamon.
- Neked ehhez semmi közöd, Mira - Tao hangja figyelmeztető volt. Ledöbbenve szedtem le vállamról a tenyerét és féloldalasan fordultam felé. Hogyhogy nem az én dolgom?
- Hoppá, mégis van közöm hozzá, mivel engem fojtogatott! - keltem ki magamból, de ignorálta a mondatom s a többiek mellé állt.
- A nő? - kérdezte a szőke a csapattársait. Gondolom most Edináról beszél... 
- Kint van Jonginnal - válaszolt Luhan, leült, majd elterült a padlón. Egy nagyot néztem válaszán.
- Dina mit csinál Jonginnal? - hökkentem meg.
- Hazakíséri - vont vállat Baekhyun, azután ő is helyet foglalt Lulu mellett.
Miért kéne Edinát hazakísérni? Meg aztán, Dina miért nem tiltakozott az ellen? Abban biztos vagyok, hogy nem ő a kart innen elmenni, hanem... hanem kényszerítették?
- Esőben?!
- Vittek esernyőt - adott rövid választ kérdésemre Minseok.
- De... de...
- Nyugi van! Nem lesz semmi bajuk! - lökött óvatosan vállon Kyunsgoo. Sóhajtottam egyet és lassan megráztam a fejem.
- Lay hol van? - jutott eszembe a következő kérdés.
- Mi ez, vallatás? - nevette el magát Zitao - Amúgy, elment velük - paskolta meg a fejem búbját, majd karon ragadott, s a kanapékhoz vonszolt. Leültet a garnitúrára s levágódott mellém.
Joonmyun váratlanul bukkant fel mellettem, kezében az immár összerakott telefonommal.
- Oh, köszönöm - fogadtam el egy mosollyal, amit viszonzott.
- Ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem. Csak tudod, allergiás vagyok arra, ha a farkasokat bántják - sóhajtott egy nagyot, ezen felül leült mellém ő is. Tényleg védi őket. Ezek szerint ő mindig felfigyel a farkasüvöltésekre. 
- Semmi baj. Megértem - bólintottam egy aprót. Suho szeme megakadt a nyakamon, amin óvatosan végigsimított, engem pedig a hideg rázott ki hűvös tenyerétől. Mi ez a sok testi kontaktus, HM?
- Bocsánatot kérek Sehun akciója miatt, de kérlek, ne szóljatok senkinek róla. Sehun... őőő... néha... tudod, bekattan - kereste a megfelelő szavakat. Én csak egy aprót bólintottam, majd figyelmem a telefonomnak szenteltem. Bekattan? Jesszus, szerintem annak a srácnak gyilkos hajlamai vannak. Jobb lesz, ha ezek után nagy ívbe elkerülöm. Bekapcsoltam, vártam egy három percet, majd mikor bejött minden, beléptem a Kakaotalk alkalmazásba és írtam Johnnak.

John, el tudsz jönni értem az SM-hez?:$ Gyalog jöttem, kint pedig ömlik az eső. ._."

Persze, el tudok menni. Tíz perc és ott vagyok! :)

Megmosolyogtam a fiú válaszát. Alig ismertük egymást, de nagyon közvetlen volt.
- Tíz perc és jön értem az ismerősöm - tájékoztattam a mellettem ülő két srácot.
- Az az ismerősöd? - kérdezte gyorsan Joonmyun. Pedig azt hittem, hogy túl tette magát rajta! 
- Igen, az az ismerősöm - közöltem magabiztosan - Joga van ahhoz, hogy tegyen valamit a farkasokkal! Mivel az állatvédők nem tesznek semmit, ezért ő, mint rendőr tesz arról, hogy ketrecbe juttassa a jószágokat, ezzel védve az embereket. Joonmyun, meg kell értened, hogy veszélyt jelentenek ránk! - hangsúlyoztam ki az utolsó mondatot, mert beszédem közepén a fiú arca megkeményedett és ökölbe szorította a kezét. Tao átnyúlt előttem, s megveregette leaderje vállát.
- Megértem... - motyogta Suho lehajtott fejjel.
- Na de Joonmyun! - kiáltottak fel kórusban a fiúk, mire odakaptam a fejem. A tagok csak hitetlenkedve tátogtak, egyenesen Joonmyunt bámulták. Hogy...? Az összes tag védi ezeket az állatokat? Ez érdekes. 
- Skacok, elég! - figyelmeztette őket leaderjük.
- Kellett neked felbukkannod - hallottam meg Yifan morgását. Szemem rászegeztem, találkozott a tekintetünk, amitől egy kicsit megszeppentem. Miért ilyen rideg? Lehajtottam a fejem, elszégyelltem magam. Váratlanul kezdett rezegni kezemben tartott telefonom. Felpattantam a kanapéról; John hívott, én pedig kinyomtam a készüléket.
- Nekem most mennem kell - mondtam halkan - Majd még találkozunk. Sziasztok - hajoltam meg, s a táskámat levettem az asztalról és kiiszkoltam a teremből. Már a lépcsőnél jártam, mikor valaki elkapta a karom. Érdeklődve fordultam hátra, s Taót pillantottam meg, aki kedvesen mosolygott rám. Felém nyújtott egy kis lapot, amit elvettem tőle.
- Ez mi? - mutattam fel a cetlit.
- A telefonszámom - kuncogott - Bármikor hívhatsz, ha kedved tartja. Vegyél majd fel Kakaotalkon.
Teljesen ledöbbentem. Huang Zitao megadta a telefonszámát...? Ahw, de piszok szerencsés vagyok! Magamban ugrándoztam, viszont az arcom érzelemmentes maradt.
- Köszönöm szépen. Mindenképp felveszlek - hajoltam meg előtte.
- Rendben. Vigyázz magadra - ölelt magához egy pár pillanat erejéig, majd eltolt magától, egy utolsót mosolygott rám, sarkon fordult és visszasétált a táncterembe. A szívem dalolt az örömtől, mert legalább Zitao az, aki mindvégig normális volt velem. Oké, a többiek is azok voltak -Sehun és Yifan kivételével- de ő többet foglalkozott velem. Mentem volna le a lépcsőn, mikor észrevettem, hogy nincs rajtam a cipőm. Már mentem volna vissza, de egy mellém rohanó Jongdae megállított s vigyorogva a lábbeliket nyújtotta. Nevetve megköszöntem, a fiú meg sem várta, hogy meghajoljak előtte, eltűnt a szemem elől. Felhúztam a cipőim s óvatosan lépdeltem le a lépcsőn. Elköszöntem a portástól, s már indultam volna kifelé, mikor egy biztonsági őr elállta az utam. Megdöbbenve hátráltam, de ő csak felnevetett.
- Ne félj, nem harapok - kuncogott fel. - Segítek kijutni, mert a rajongók az épület előtt vannak. Esőben? Vagy már nem is esik?
- Köszönöm szépen! - hajoltam meg hálásan mosolyogva rá.
- Nem tesz semmit - karolta át a vállam és az ajtóhoz vezetett. A falon lévő gombot megnyomta, mire az ajtó automatikusan eltolódott balra. Az eső már nem esett, a nap is kisütött. Az utakat pára lengte körül, ahogy a nap felszívta magával az esőcseppeket. Finom esőillat volt, amit nagyon imádtam. A rajongók hirtelen felsikítottak, de mikor megláttak, abbahagyták a hangok kiadását. Megbotránkozva néztek rám; nagyon kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Megpillantottam Johnt, ő a rendőrautónak támaszkodva fejét rázva figyelte a rajongókat. Meglátott engem, elmosolyodott s integetni kezdett. A biztonsági őr meglepetten nézett rám, én viszont megnyugtattam, hogy John csak az ismerősöm és nem akar bevinni a sittre. Mikor ezt így elmondtam neki, kinevetett, majd mondta, hogy menjek holnap is. Illedelmesen meghajoltam előtte, s a rendőr felé fordultam. Vigyorogva köszönt nekem és meghajolt. Viszonoztam a meghajlást, majd beszálltam az autóba. Az egész út csendben telt, én a fejemben végiggondoltam a napot, John pedig minden figyelmét az útra szegezte.
Mikor megérkeztünk, a fiú lefékezett a hotel előtt, én kicsatoltam a biztonsági övet.
- Este ráérsz? - kérdezte John, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.
Ezek után nem biztos, hogy szeretnék farkasra vadászni. Viszont Johnt sem akarom cserbenhagyni. 
- John, holnap este nem jó? Eléggé lefárasztottak a srácok - erőltettem arcomra egy mosolyt.
- Áh, megértem. Akkor majd holnap - viszonozta a mosolyom. Kiszálltam az autóból, s becsaptam magam mögött az ajtót. Még egy utolsót intettem neki, majd bebotorkáltam a hatalmas ajtón. Köszöntem a portásnak, ezt követően utam felfelé vezetett a lépcsőn, egyenesen a szobánkig.
Vajon Yixing és Jongin még itt vannak? Vagy már elmentek? Egyáltalán hogy jöttek el idáig? Annyira jól tudták álcázni magukat, hogy nem vették őket észre? 
Kinyitottam a szobánk ajtaját, meglepődve vettem észre, hogy be volt sötétítve. A folyosóról beáradó fény megvilágította Dinát, aki békésen aludt az ágyban. Akkor a két srác már elment. De Edina hogyhogy ilyenkor alszik? Halkan beosontam a szobába, becsuktam a nyílászárót és elővettem a telefonom, hogy azzal világítsak. Ledobtam a táskám a földre, kibújtam a cipőimből, majd ledőltem testvérem mellé. Az oldalamra fordultam, mert az a póz legalább nem fájt. A hátamon és a hasamon nem tudtam feküdni a zúzódások miatt.
Már félálomban voltam, mikor megérzem valakinek a kezét a pólóm alatt, amint a hátam simogatja. Ki akartam nyitni a szemem, de képtelen voltam rá, mintha súly nehezedett volna szemhéjaimra. A tenyér körkörösen simogatott, felkúszott a lapockáimhoz, majd vissza a gerincemre. Egyértelműen férfitenyér volt, nőknek sokkal másabb a kezük. Átcsúszott a hasamra, onnan lejjebb utakra tévedt, kissé besiklott nadrágom alá, s kiálló medencecsontom cirógatta. Próbáltam megmozdulni, viszont a mozgás sem ment, mintha szorosan lekötöztek volna. Mi történik? Az érintések kellemesek voltak, bizsergetőek. Óvatosan és váratlanul egy finom puszi csattant a bal, majd a jobb szemhéjamon. Sajnos még mindig nem tudtam kinyitni a szemem, ezért csak hangtalanul tűrtem. Akkor kezdett el hevesen verni a szívem, mikor egy orr simult az én orromhoz, s ajkak értek az én ajkaimhoz. Nem csókolt meg, csak egy szájra puszit adott. Ez meg ki lehet?! Nyöszörögtem, de még mindig nem sikerült felnyitni pilláim. Az illető a homlokomra is adott egy puszit, amitől hirtelen tört rám az álmosság; sikerült elaludnom.

Vagy ezt az egészet csak álmodtam?