Chapter 5.

Kővé dermedtünk. John azon nyomban erdő felé irányította a lámpa fényét. Bokrokon és fákon kívül semmit sem láttunk. Belekaroltam a még mindig az erdőt néző rendőrsrácba, majd mintha egyformán járna az agyunk, megindultunk előre egy kis csapást követve. A lámpámat én is felkapcsoltam; kétszer olyan jól láttunk mindent, nagyon erős volt a lámpák fénye. Egyszerre remegtem a félelemtől, és a hidegtől. Nem gondoltam volna, hogy annyira hideg lesz egy szál pulóverban. Az erdő fáinak lombkoronái felfogták az esőt, csak pár csepp jutott át a sűrű levélpajzson. A levegő nedves volt és a páratartalom magas. Pont elhaladtunk egy bokor mellett, mikor az megzörrent. Egyszerre kaptuk oda a fejünket és a zseblámpákat, de farkas helyett egy cuki mókus jelent meg előttünk. Felrohant egy fára, mert meglátott minket. Felsóhajtottam. Nem hittem el, hogy egy nyamvadt rágcsálótól ijedtem meg. Ismét folytattunk utunkat, nyomokat, vagy bármi nyomra vezethető utat keresve. Már vagy tíz perce sétáltunk; ismételten egy hangos farkasvonyítás hasította ketté a néma éjszakát.
- Tisztára Wolf feelingje van ennek az egésznek - mondtam mereven bámulva John kissé ijedt arcát.
- Mármint, az EXO dalára gondolsz? - kérdezte halkan, mintha bárki is meghallhatta volna. Bólintottam egy aprót, és megindultam előre, magam után húzva őt.
Váratlanul egy kis tisztásra vezetett a kigyúrt út. Előttünk a terep tiszta volt, legalábbis a lámpák fényénél sem láttunk semmit, csak hosszú, zöld füvet. Nem lepett volna meg, ha a semmiből előugrik az a farkas, ami már párszor megszólalt a nap folyamán, de nem történt semmi.
- Gyere, menjünk tovább - lökte meg vállam a fiú, és előre biccentett. Lassan lépdeltünk egymás mellett, minden apró neszre figyelve. A tisztáson ömlött az eső, mivel ismét ráeredt, a ruháink átáztak, az én tornacipőm be is ázott. Bezzeg John-nak bakancsa volt, neki nem ázott be. Megérezte hogy didergek, ezért megállt, levette a kabátját és odanyújtotta nekem. A szempilláimat rebesgetve és a lehető legaranyosabban köszöntem meg kedvességét, majd felkaptam magamra az előmelegített kabátot, ami mellesleg vízlepergetős volt.
Ő a karom helyett a kezem fogta meg, úgy sétáltunk tovább a hosszú, szinte vádlit súroló sűrű fűben.
- Te nem fogsz fázni? - sandítottam rá.
- Nem. Van még rajtam két pulcsi - mondta vigyorogva.
- Hát, akinek jól megy - morogtam a nemlétező bajszom alatt, amin egy jót nevetett.
A tisztás azon felén, ahol megálltunk, három lehetőséges útelágazás tárult elénk. Jobbra, középre, vagy balra. Mint a kis ovisok, összevesztünk azon, hogy merre menjünk. Ő mindenképp a középső utat akarta, mert az állította, az sokkal világosabb. Felvilágosítottam, hogy mind a három út lámpa nélkül korom sötét. Végül beletörődött, arra mentünk amerre én mondtam, vagyis balra. Én azért választottam azt az utat, mert balkezes vagyok.
- Máskor nem kérdezem meg - motyogta maga elé John durcásan.
- Akkor nem kérdezed meg. Ne legyél ennyire gyerekes - szorítottam meg a kezét.
A lámpám elkezdett pislákolni, majd kialudt. Ütögetni kezdtem a tenyeremen, hátha feléled a készülék, de nem jött be, végleg felmondta a szolgálatot. Egyet nyüszítve csúsztattam be a mellettem sétáló zsebébe. Felkuncogott, és a kezembe adta a sajátját. Tényleg kezdtem örülni, hogy egy vérengző fenevadba sem botlunk bele utunk folyamán... de tévedtem. A látóterünkbe került egy farkas. Annyira megijedtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a lámpa. Az állat vicsorgott ránk, szájából folyt a nyál, tisztára úgy nézett ki, mintha éhes lenne. Agyarai fehérlettek, szokatlan kék szemei csak úgy villogtak a fényben. Csillogó szürke bundája nagyon széppé tette az alapból barátságtalan látványt. Fenyegetően morgott ránk, majd lassan felénk közeledett. Nem mertem megmozdulni, mert tudtam, ha hirtelen mozdulatokat teszek, még inkább dühbe gurul, és nekünk esik.
- Mo-most... mi-mit... - Alig tudtam John-hoz beszélni, egy értelmes mondat sem jött ki a számon. Amint meghallotta az állat hogy megszólaltam, hátracsapta a füleit, majd egy ugatás szerű hangot adott ki. Lassan, kék szemeit rajtunk tartva rémítően kerülgetett minket. Próbáltam megnyugtatni remegő testem, nem akartam, hogy megérezze mennyire félek. Lassan, észrevétlenül belecsúsztattam a fegyvertartóba tenyerem; mikor megtapintottam a pisztolyt, kihúztam a zsebemből. A rendőr ezt látva követte a példám: ő is előhalászta a fegyverét. Ujjaival elszámolt háromig, előrántotta azt a kezét amiben a pisztolyt tartotta, majd lőtt. A farkas nyüszített, nem találta el a golyó, viszont kissé felszabta vállán a bőrt. Amilyen gyorsan csak tudtunk hátat fordítottunk annak a dögnek, és eszeveszett rohanásba kezdtünk. A sérülése sajnos nem tántorította meg, szinte ott lihegett a nyakunkban. John folyamatosan lőtt, sajnos egyik sem talált telibe, csak apró sérüléseket okozott a testén. Meguntam ezt a macska-egér játékot, majd leálltam a futással, azzal a lendülettel fordultam meg és lőttem. Felvonyított az állat, majd azzal a lendülettel esett össze. Eltaláltam a bal elülső lábát.
- Kábítólövedék van benne - mondta a rendőr, majd a zsebéből elővett egy kötelet és összekötözte a farkas lábait. Szinte azonnal megsajnáltam szegény állatot; félig nyitott szemekkel össze-vissza mozgatta a fejét, azt sem tudta, hogy hol van. Miért kellett meglőnöm?! Hisz' én utálom az állatkínzást! 
- A földön húzod, vagy felveszed? - kérdeztem, bár tudtam, hogy feleslegesen.
- Dehogy veszem fel! Az anyag nem tart el fél óráig sem. Még a végén kitisztul az agya és megharap.
Szerencsére azon az úton indultunk vissza, amerről mentünk. Az eső időközben elállt, már csak a finom esőillat terjengett a levegőben. A talaj undorító dagonyává alakult; párszor meg is csúsztam, egyszer bele is huppantam a sárba. Az áldozatom már alig volt kivehető az sok mocsoktól; a szemeit lehunyva rángatózott és hörgött.
- Mit akarsz csinálni vele? - böktem az állatra.
- Beadom az állatkertbe - válaszolt a mellettem lépdelő fiú. De most komolyan, ez egy kicsit elszomorít. Hogy lehet a földön húzni egy állatot?! 
A kocsit viszonylag hamar elértük. John ellenőrizte a motort hogy beázott-e, én meg őt néztem, ahogy ő gondolkodva vizsgálja. Mocorgás törte meg a csendet, odakaptuk a fejünket a farkas irányába, de mire odanéztünk, már sehol sem volt. Egyszer csak meghallottam egy futó emberre emlékeztető hangot. Lehet, hogy csak képzelődtem, mert John nem tanúsított neki különösebben figyelmet. Ez mi volt? Hova tűnt?! És mik voltak ezek a léptek?! Lehet, hogy csak képzelődtem talán? De akkor is... hova tűnt a farkas? 
- Hova a francba tűnt?! - tört fel a rendőrből dühösen, odarohant a kötélhez és zseblámpa segítségével szemügyre vette. - Elrágta. Hogyan? Ilyen hamar elmúlt volna az anyag hatása?
- Úgy látszik. Amúgy milyen anyag van a lövedékben? Ugye nem kábítószer, vagy ilyesmi?
- Nem, dehogy is. Ez a vadőröktől van, nyugi - nyugtatott meg mosolyogva. - De hogy az istenbe csinálta?! A rohadt életbe... Mindegy. Mira, holnap újra megpróbáljuk befogni. Úgy sem mehetett messzire a sérülései miatt - Annyira határozottan beszélt, hogy engem is magával ragadott a hév. Pedig nekem nem volt igazán kedvem újrapróbálkozni a megfogásával, mert mi van, ha esetleg tényleg megtámad minket?
Meg amúgy sem akarok benne több kárt tenni.
A telefonom rezgésére lettem figyelmes. Nagyon kihűltem; Dina csörgetett meg. Nem volt merszem felvenni, ezért inkább hagytam. A híváslista azt mutatta, hogy tízszer próbálkozott engem elérni.
- John, vissza kéne mennünk - Megérintettem a még mindig guggoló rendőr vállát. - Ne bánkódj miatta, holnap este visszajövünk.
Beletörődve felsóhajtott, majd nagy nehezen lábra állt. Én visszamentem a kocsi elejéhez és lecsuktam a motorháztetőt.
A visszaút csendben telt. Az ablakot lehúztam, hagytam, had szállingózzon be a friss éjszakai levegő. Megértettem Dina aggodalmát, már tíz óra is elmúlt. Nagy pechemre nővérem ott várt a hotel előtt. John megállt, és leállította a motort. Edina szabályosan feltépte az ajtót, majd kirángatta belőle a fiút.
- Hova a francba vitted?! - üvöltötte a képébe.
Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és kirántottam nővérem kezéből a megszeppent rendőr kezét.
- Dina! Nyugodj le! - néztem rá szúrósan - Nyugodj le, vagy képes lesz téged bevinni a rendőrségre.
- Ne haragudj, hogy így elvittem magammal. Nem csináltam vele semmit, esküszöm! - tette szívére a tenyerét John. Testvérem egy nagy levegőt vett, majd akadozottan kifújta, ezzel próbálta nyugtatni magát.
- Merre voltatok?
- Farkasvadászaton - hadartam el gyorsan. Dinának kipattantak a szemei, ajkai elváltak egymástól. - Ne akadj ki! Nem történt semmi. Összekötöztük, de kiszabadult.
- Hogy kaptátok el?!
- Sorozatosan lőttük. Szerencsére hangtompítósak a pisztolyok. - Tényleg. Akkor ezért nem hallottam a hangját a fegyvernek. 
- Mirának fegyvert adtál a kezébe?! Te megőrültél? Rendőr létedre hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! - Nővérem egy hatalmas pofont kevert le John-nak.
- Te tudod, hogy rendőr?! - képedtem el.
- Igen. Délelőtt közölte velem - tette csípőre a kezeit. - Jézusom. Annyira aggódtam. Ígérd meg, hogy többet nem veszel részt ilyen veszélyes akciókban. És John, veled még beszédem van - fenyegette meg az ujjával.
- Rendben. Ne haragudj - hajolt meg a nővérem előtt a srác. - Én most megyek. Mira, te se haragudj, hogy belekevertelek.
- Semmi baj, John. Én élveztem - vontam meg a vállam kuncogva, majd visszaadtam neki a kölcsön kapott pisztolyt.
Mikor eltűnt a látókörünkből a rendőr autója, Dina felém fordult.
- Még egy ilyen, és széttépem a posztereid - pöckölte meg az orrom, amin csak nevetni tudtam.