Chapter 4.

Másnap reggel kissé morcosan ébredtem fel. Dinának hűlt helyét találtam. Néztem a fürdőben, az ágy alatt, a szekrényben, a tévé mögött. Annyira kétségbeestem, hogy még a párna alatt is megnéztem. Fogalmam sem volt, merre tűnhetett el. Felkaptam a dinószauruszos mamuszomat, majd kicsoszogtam a folyosóra. Tükörbe nem néztem, bár sejtettem, hogy szörnyen nézek ki, mert a körülöttem levőknek vagy mosolyt csalt az arcukra a látványom, vagy teljesen meghökkentek rajta. Lehet, hogy a dinós mamusz mellett még szemet szúrt nekik a dinó mintás pizsamám is. Pluszban még ott volt a reggeli horror kinézetem, és a szét álló loboncom. Lassan lesétáltam a lépcsőn; beértem a szalonba, ahol pár ember már a reggelijét fogyasztotta a kanapén ülve. Összehúztam magam, mert az összes szem rám szegeződött. Néhányan összesúgtak, majd mintha nem is lennék ott, folytatni kezdték az evést. Próbáltam őket figyelmen kívül hagyni, és egy apró fejrázás után a recepciós pult elé álltam. Csengettem, mert nem volt ott senki.
- Jó reggelt - köszöntött mosolyogva a harmincas éveiben járó nő. A szája elé tapasztotta a kezét, és aprót kuncogott, mikor meglátott. - Elnézést... - sóhajtott egy hatalmasat, majd újra engem figyelt.
- Jó reggelt. Nem látta a nővérem? Magas, fekete fiús, rövid haj és magyar, mint én.
- Azt hiszem, láttam. Ma reggel, pontban hat órakor hagyta el a hotelt.
- Én a húga vagyok. Nem üzent esetleg valamit?
- De. Azt mondta, ne aggódj, csak futni ment. Majd olyan dél fele megérkezik - A nő mondata után rápillantottam az órára, ami fél hetet mutatott. Még csak fél órája ment el. Mit csinálok addig egyedül?! - Esetleg nem szeretnél valamit enni?
- Öhm... egy kis tükörtojás jó lenne...
- Rendben, mindjárt készíti a szakács - nevetett fel csilingelő hangon, meghajolt és újra eltűnt egy ajtó mögött. Eleresztettem egy fintor; két perc alatt már a szobában álltam a bőröndöm előtt. Kivettem belőle valami jól kinéző cuccot, azokat vettem fel. A fürdőben nagy nehézségek árán, de kifésültem a hajam, majd fogat mostam.
Hanyatt feküdtem az ágyon felhúzott térdekkel, összekulcsolt kezem a hasamon pihentettem, úgy bámultam a falat. Tőrként hasítottak belém az este történtek, egyből elöntött a páni félelem. Azok az üvöltések nagyon nem hagytak nyugodni, meg akartam tudni, hogy tényleg vannak-e Gangnam-ban farkasok, vagy csak mind a ketten beképzeltük a testvéremmel. Az is felmerült bennem, lehet, hogy egy állatkertből jöttek a hangok. Már csak egy dolog nyugtalanított: a telihold. Két nappal ezelőtt volt, mégis hogy lehetséges, hogy ilyen hamar ismét teljes legyen? Vagy csak beképzeltük ezt is? Mindenesetre, nagyon ijesztő egy helyzet volt. Agyalásom közepette észre sem vettem, hogy behozták a reggelit. A kocsit toló férfi engedelmesen meghajolt, majd letette a tányért a kis dohányzóasztalra.
- Fogalmam sincs, hogyan szereted. Lágyra sütöttem - mosolygott kedvesen. Az ágyhoz húzta a kis asztalt; leültem a matrac szélére, és vizsgálni kezdtem az ételt.
- Köszönöm.
Viszonoztam a mosolyát, a villát a kezembe véve kezdtem el enni. Az ember még egyszer meghajolt; a kocsijával együtt hagyta el a szobát. Evés közben azon töprengtem, hogy mi fog várni az SM-nél. Kicsit féltem a helytől, fogalmam sincs, miért. Túl idegen. Idegen, mint egész Dél-Korea. Az evéssel csupán csak tíz perc ment el, még rengeteg időm maradt. Visszafeküdtem az ágyra, ismét a képzeletembe merülve. Elgondolkodtam olyan dolgokon is, mint például: milyenek lehetnek az épület termei, milyenek lehetnek az ott dolgozók, milyenek lehetnek élőben az ott leszerződtetett idolok. Vajon kedvesen, vagy megvetően néznek rám majd? Abban biztos vagyok, hogy találkozom valamelyik hírességgel, annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy minden nap elkerülöm őket. Igazából sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Gondoljanak, amit akarnak...! Engem csak az érdekel, hogy elérjek egy bizonyos célt: berobbanni Koreába, mint egy európai, akiből idol lett. És... ha mégsem sikerül? Akkor mit fogok tenni? Nem, sikerülni fog. Az álmom első fonala egyre erősebb.
Testvérem keltegetésére nyitottam ki a szemeim, mert sikerült elaludnom.
- Na mi van? Csak nem elfáradtál? - kérdezte piros pozsgás arccal, amit a kinti hideg csípett ki, gondolom futás közben.
- Merre jártál? Végigfutottad egész Gangnamot?
- Dehogy. Voltam boltban, ettem fagyit és találkoztam John-nal is. Megnéztem a kompot, még mindig ott vannak.
- Hát, ott is lesznek még egy darabig. Még mindig nem tudom felfogni, hogy ez történt. - Felültem az ágyon, nehézkesen felálltam és kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat. Kiropogtattam a nyakam és az ujjaim, amit testvérem a füleire tapasztott kezekkel próbált tűrni. Eltámolyogtam a fürdőbe, négy perc után megkönnyebbülten jelentem meg ismét a szobánkban. Nővérem az ágyon ült, az ő kis világába meredve. Halkan a háta mögé ültem, majd egyszerűen lerúgtam az ágyról, ezzel visszahozva a valóságba. Felnevettem és lezúgtam én is a földre.
- Miranda, ez nem volt szép! - kiáltott fel, majd a csípőmre ült és leszorította a kezeim. - Most meglakolsz! - Egyik kezével elengedte a csuklóm, s lenyúlt a lábamhoz, hogy megcsikizhesse a talpam. Nevetve felvisítottam; tehetetlenül vergődtem alatta. Nem volt szívem megrúgni, mert nem akartam benne kárt tenni.
- Dina! Bepisilek! - Egy utolsót rántottam a csuklómon, ami kiszabadult. Lelöktem magamról; beiszkoltam a fürdőbe és kulcsra zártam az ajtót. - Ide nem jössz be!
- Nem is akartam.
Két perc néma csend után résnyire nyitottam az ajtót, mire Dina teljesen kitárta. Gonosz vigyorral az arcán kapott a vállára, rádobott az ágyra és ismét rajtam ült. Pár pillanatig méregetett; egy nagyot sóhajtva legördült rólam, majd mellém feküdt.
- Négy órát futottam. Érted? Négy órát. Teljesen leamortizálódtam - pislogott rám nagy barna szemekkel. - Amúgy, azt hiszem láttam a GOT7-ös Mark-ot és a szüleit.
- Gyakran meg fog esni, hogy idolt fogunk látni. Hisz' egész Dél-Korea hemzseg tőlük. Ezt ne rossz értelemben fogd fel, én ennek csak örülni tudok.
- Én semmi olyat nem fogok fel rossz értelemben, amit te mondasz - fogta meg a kezem, s megszorította azt.

Sikerült újra elaludnom a nap folyamán, nagyon fáradt voltam. Késő délután lehetett, mikor egyenletes kopogás keltett fel engem. Megdörzsöltem a szemeim, majd az ágyról felkelve megigazítottam a kissé gyűrött fehér pólómat. Az ajtóhoz siettem s kinyitottam azt. John vigyorgó képe jelent meg előttem. Hát ő meg hogy kerül ide? 
- Hali - köszönt lazán.
- Szia. Gyere be - invitáltam beljebb. Levette a cipőjét, és az alvó nővéremre nézett. Egyfajta nyugalmat árasztott a tekintete, mikor ránézett. - Mi járatban erre felé?
- Gondoltam beugrom egy kicsit. Persze csak akkor, ha nem zavarok - biccentett az alvó lány felé. Halványan mosolyogva megráztam a fejem; leültettem az ágyra, majd ő is mellémtelepedett. Eldöntöttem, hogy rákérdezek erre a farkasos témára, úgy is többet tud az itt történtekről, mint én.
- John... ez egy kicsit őrült dolog, de azért megosztom veled. Tegnap olyan hajnali négy fele farkasüvöltéseket hallottam. Összesen tízet. Egy nappal ezelőtt pedig Dina is hallotta őket. Tudsz erről valamit? Gangnamban vannak farkasok? - zúdítottam rá egy kisebb kérdő özönt. Nem lepték meg a kérdéseim, nem kezdett el nyugtalankodni. Teljesen higgadt maradt.
- Ez egy szóbeszéd, amit most meg fogok osztani veled. Már lassan három éve annak, hogy ezek az állítólagos farkasok itt vannak Gangnamban. Ez alatt a három év alatt a halálok és a rejtélyes eltűnések a duplájára növekedtek. Minden áldozatot teljesen szétmarcangolva találtak meg a rendőrök. Ezeket persze a civileknek nem mondták el. Ezt azért tudom, mert csak másodállásban vagyok taxis. Rendőr vagyok - megállt egy pillanatra, majd benyúlt a kabátja alá, előhúzott valamit, majd szétnyitotta. Egy rendőr jelvényt tartott a kezében. Most kajak rendőr? Azta, de menő! Mindig is rendőr akartam lenni. - Az évek alatt a lakosok próbálták nem hallani a farkasüvöltéseket éjszakánként. Mostanra már teljesen együtt élnek vele, ignorálják a dolgot.
- Nem gondoltatok arra, hogy levadásszátok ezeket a dögöket? - kérdeztem nyugodtan. Minden kezdett előttem megvilágosodni, az sem lepett meg, mikor John kijelentette, hogy rendőr.
- Dehogynem. Igazából én, meg még négy ember vállalta el ezt a feladatot, mert a többiek nem hajlandóak rá a családjuk miatt.
- Miért nem szóltok a vadőröknek? Ők biztos tudják, hogy mi a teendő.
- Már szóltunk nekik. Azt mondják, lehetetlenség megtalálni az állatokat. Még csak nem is látják őket. Ezek a farkasok sokkal gyorsabban mozognak, mint mi. Nehéz lenne a nyomukra bukkanni.
- Nem kéne segítség? Én szívesen segítenék a vadászatban - jelentettem ki határozottan. Mi...? Vagyis MI? Ezt most komolyan kimondtam? 
- Mira, neked ott lesz a sok gyakorlás. Meg amúgy is, veszélyes lenne... Dina mondta, hogy krónikus beteg vagy, s látszik is rajtad, mert nagyon törékeny alkatod van, szinte olyan, mint egy csontváz. Könnyen bajod esne.
- Szeretnék segíteni. Ennyit csak megtehetek a városért. Meg amúgy is, nem kell engem félteni.
- De... - kezdte volna, viszont a szavába vágtam.
- John! Nincs de. Segíteni fogok, akár akarod, akár nem.
- Rendben! Mehetünk akár most is, úgy is este van. Kereken nyolc óra. - pillantott az órájára, majd vissza rám.
- Dinának ezt nem fogom elmondani. Felőlem mehetünk most is.
Felvettem egy szürke kapucnis pulcsit, belebújtam az egyszerű, fekete tornacipőbe. Felkaptam a csuklyám, a hajam a pulóver alá bújtattam. Zsebre tettem a telefonom; teljes harci díszben a rendőr mellé léptem, aki már az ajtóban várt engem. Lesiettünk a lépcsőn és egyszerre léptünk ki az épület főbejáratán. John körbenézett, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs a közelünkben senki, benyúlt a kabátja alá. Aprót ugrottam, mert a kezében egy fegyvert tartott.
- Tedd el, hátha szükséges lesz - nyújtotta felém. Heves fejrázásba kezdtem, s eltoltam a kezét.
- Nekem nem szabadna fegyvert használnom! Gyerek vagyok még egy évig, engedélyem sincs.
- Ha én ajánlom fel, akkor nyugodtan használhatod. Vedd csak el.
- De, mi van ha véletlenül elsütöm a fegyvert?!
- Olyan nem lesz.
Kisebb unszolás után morogva kaptam ki a kezéből. John adott nekem egy bőr tokot, amit rácsatoltam nadrágom övére, majd óvatosan belecsúsztattam a fegyvert. Ráhúztam a pulóvert, hogy véletlenül se vegye észre senki. Beültem John szolgálati kocsijába - a rendőrautójával jött el a hotelhoz -, majd útnak indultunk. Fél órát kocsikáztunk a sötétben. Az út olyan tizedik percében elkezdett szabályosan szakadni az eső. John egy kisebb erdőhöz vitt minket - nem is tudtam, hogy van erdő Gangnamban. Kiszálltunk a kocsiból s körbenéztünk. A mellettem álló a zsebéből elővett kettő zseblámpát, az egyiket odanyújtotta nekem. Az eső elállt, csak nagyon gyengén szemerkélt.
- Mindig maradj mellettem!
Mondatát egy hatalmas villám követte. Szabályosan látni lehetett, ahogy az égre kúszik, majd hosszú ágakra bomlik. A fénye egy pillanatra megvilágította az egész területet. Egy aprót visítva bújtam oda John-hoz, aki védelmezően ölelt át.
- Na basszus... Ez nagyon para volt - néztem fel rá ijedten, közben próbáltam csillapítani a hevesen dobogó szívem. Bólintással jelezte, hogy igazat ad nekem. Egyet köhintve húzódtam el tőle; a fiú már meg akart szólalni, mikor egy hangos farkasüvöltés megelőzte a beszédben. Ráadásul az az üvöltés... nagyon közelről jött.