2015. október 27., kedd

Chapter 25.

     Az elkövetkező egy hét és három nap gyötrelmesen, egyben eseménydúsan telt el. Changmin látogatása után két nappal figyelmen kívül hagytam nővérem figyelmeztetését és bementem a munkahelyemre, mert muszáj volt dolgoznom. Kevesebb, mint három hét volt hátra a nagy koncertig, én pedig nem tartottam sehol sem, s ez roppantmód zavart. Még mindig beteg voltam, a sebeim is fájtak, alig bírtam beszélni, az evés is nehezen ment.
     A kiadónál volt alkalmam találkozni a két koreográfussal, akikkel hamar megtaláltam a közös hangot. Végre volt idejük velem foglalkozni, s én egyből kaptam az alkalmon, mondtam nekik ne kíméljenek és tanítsák meg az összes táncot. Látván az állapotom nem akartak tanítani, azt mondták, hogy csak akkor hajlandóak velem foglalkozni, ha rendesen meggyógyultam, ámbár addig erősködtem, míg vonakodva bele nem mentek - a sebeimről nem szóltam nekik, akkor tényleg nem vállaltak volna el. Egy feltételt szabtak ki: ha komolyabb bajom lesz, nem hibáztathatom őket. Ez alatt az egy hét és három nap alatt az összes koreográfiát megtanultam, addig hajtottam magam, míg tökéletesen nem mentek. Reggeltől késő estig gyakoroltunk, a két férfi a vége felé már csak nézett és javítgattak, ha kellett. Táncolás közben a sebeim fel-felszakadtak, némelyik még vérzett is, így többet nem tudtam elrejtegetni a két férfi elől a sérüléseimet. Már-már elájultak tőlem, nem bírták felfogni, hogy hogy vagyok arra képes, hogy miközben beteg vagyok, tele vagyok vágásokkal, táncolok és hajtom magam. Néha erélyesen megparancsolták, hogy menjek haza vagy erőszakot alkalmaznak, ekkor csak nevetve ráztam a fejem és kezdtem bele egy másik koreográfiába. Nem tudnám megfogalmazni, miért is csináltam ezt, különlegesnek éreztem magam, mert mindezt meg tudtam tenni bármiféle összeesés nélkül.
     Tisztán emlékszem, kilencedikén - pénteki nap - a két férfi elment Youngminhoz hogy panaszt tegyenek rám, Youngmin ennek következtében a folyosón üvöltözött velem, kérdezte,  hogy miért nem fogadok szót a két idősebb férfinak és, hogy miért teszem kockára az egészségem. Az igazgatóra sem hallgattam, nem ütött szíven az ordibálása, túlságosan makacs voltam, ekkor Youngmin a nővéremhez sietett, aki semmit sem tudott arról, hogy betegen táncolok, mert nagyon sokat dolgozott és tanult, haza sem ment, az ügynökségnél aludt, ezért nem is találkoztunk - ha pedig a cég épületében megpillantottam, elbújtam, hogy ne vegyen észre. Edina mikor megtudta a dolgot nagyon dühös lett, berobbant a próbaterembe ahol épp tartózkodtam és magából kikelve üvöltözött velem, a hegyi beszéd után rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza, de nemet mondtam. Forrongott, sosem látott dühöt láttam az arcán és ismét csak rám üvöltött, ekkor a fejéhez vágtam hogy nem az anyám, s hogy bár ne lenne a nővérem - Youngmin azon a napon már felmérgesített, s feldúltan képes voltam gyerekes dolgokat vágni az emberek fejéhez. Láthatólag Edinát ez nagyon szíven ütötte és egy szó nélkül kiviharzott a teremből - onnantól kezdve nem beszéltünk és nem is találkoztunk. Rosszul kellett volna éreznem magam miatta, viszont ez egyáltalán nem volt így, s a tánc fontosabb volt, mint nővérem hisztije.
     Mivel csak turmixon és vízen éltem, ráadásul egész nap intenzíven táncoltam, még jobban lesoványodtam. Egyre jobban hasonlítottam egy csontvázhoz, minden csontom kilátszott, a súlyom is kevés volt. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy hogy vagyok képes mozogni, hogy miért nem estem össze, vagy esetleg haltam meg. Úgy éltem, mint egy normális lány, kicsattantam, nem éreztem magam fáradtnak - ez bizarr volt, mégis előnyömre vált.
     Egyébként az EXO még mindig nem adott életjelet magáról. Nem láttam őket az épületben, ha pedig próbáltam elérni valamelyik srácot, akkor csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Hiába kérdeztem meg az S.M. dolgozóit, kitérő választ adtak és siettek a dolgukra - furcsának tűntek, mintha titkoltak volna valamit a fiúkkal kapcsolatban.
     A céghez új alkalmazottak jöttek, pont annyi, amennyi vagy eltűnt, vagy meghalt. Nem hittem el, de a megmaradt alkalmazottak úgy csináltak, mintha meg sem történt volna az erdős eset. Serényen dolgoztak és ugyan úgy viselkedtek. Az újak között nem találtam barátot, mindegyik ellenszenves volt. Az egyetlen ember, akivel minden nap tudtam beszélni - a két koreográfuson kívül - az Taeyeon volt. Ha éppen úgy jöttek össze a szünetek, akkor kiültünk a tetőre és ott beszélgettünk. A lány is folyamatosan hajtogatta, hogy menjek haza, Ő még azt is felajánlotta, hogy bevisz a kórházba, mert elmondása szerint siralmas, ahogy kinézek. Ilyenkor mindig kedvesen elutasítottam és tereltem a témát.
     Azon a héten szombat reggel találkoztam rég nem látott barátnőimmel, Byullal és Yunnal. Nem hívtam be a lakásba a testvérpárt, inkább elcsaltam őket a közeli játszótérhez, ott beszélgettünk. Elmondták, hogy Jiwoo sajnos nem hagyott fel a meglátogatásommal, előbb-utóbb el fog jönni és lerendezni az egész ügyet. Nem ütött különösebben szíven, hiszen mindig is olyan típus voltam, aki meg tudja védeni magát, ámbár mikor ezt kijelentettem a két lánynak, szörnyülködve néztek végig rajtam, majd jól kiröhögtek. Hiába, ezzel a testalkattal bizony nem tűntem fenyegetőnek.
     Gyorsan tereltem a témát és felhoztam Zitao szülinapját, s ugyan már rég elmúlt, de segítséget kértem az album létrehozásában. Mind a ketten rábólintottak és még azon a napon elmentünk egy olyan üzletbe, ahol előhívattuk a Taóval közös képeimet. Az eladó lány igencsak furcsán nézett rám fotók láttán, de nem tette szóvá, minden további nélkül csinálta a dolgát. Miután kézhez kaptam a képeket, elmentünk egy kézműves boltba, ahol vettem egy vastag, kemény kötésű, kemény lapú A/4-es méretű könyvet - mely belül és kívül is teljesen üres volt -, színes filceket, mindenféle színű, méretű és formájú dekor köveket, csillogós tollakat, színes vékony kartonpapírokat, kétféle ragasztót, egy tekercs barna plüss anyagot, pandás és (szó szerint) Kakao Talkos matricákat. A kellékek beszerzése után elindultunk hozzám, útközben én még gyorsan betértem egy harmadik üzletbe pandás csomagolópapírért és egy pandafejes papírtáskáért.
     Egész nap a fényképalbummal voltunk elfoglalva, az étkezőasztalon már alig lehetett elférni a sok kellék miatt. A két lány a legtöbb képet érintetlenül hagyta,  némelyik képet körbevágták, valamelyikből polaroid fotót csináltak, s különböző mondatokat írogattak a kis fehér részre - az alá a kép alá, mikor egymás szemébe néztünk Taóval, Byul nem zavartatva magát odaírta, hogy "Csókolj meg, oppa". A rend kedvéért a lány a mondat alá firkantotta a nevét, ezzel jelölve, hogy ő írta és nem én. Én a vásárolt barna plüsst méretre szabtam, majd beborítottam vele a könyv borítóját. Vonalzóval a könyv mindkettő oldalán, alul is és felül is kimértem három centimétert, majd a meghúzott vonalakat követve, elfektetve kék rombusz alakú köveket ragasztottam mind a négy helyre, szorosan egymás mellé. Az egyik képet, amin a kamerába mosolygunk, kör alakúra vágtam, majd a könyv elejére ragasztottam bal oldalra - a képnek vágtam ki egy kék keretet is. Amíg a lányok befejezték a borító mindkettő oldalát, addig a színes kartonokból szíveket és virágokat vágtam ki. A borító egyébként egészen pofás lett, az elejét barátnőim megspékelték kettő cuki pandafej matricával, és az alsó kőcsík felé nem sokkal egyesével kivágva kék kartonból a betűket, a Memories szót ragasztották rá. A megmaradt helyekre fehér és kék színű, kerek formájú köveket ragasztottak. A hátuljára a kőcsík alá szintén egy mosolygós pandafej került, középre pedig a következők: immár hangullal a Készítő szócska, az alá európai betűkkel a "Mira™", ez alá szintén hangullal a Közreműködők, alá pedig európai betűkkel a "Byul™" és a "Yun™". Ezt követte az album belseje, mely sokkal időigényesebb volt.
     Először mindegyik lapra kettő, illetve három képet ragasztottunk - a méret határozta meg a képek oldalon levő mennyiségét. Miután az összes kép a helyére került, felváltva a színes filctollakkal kereteket rajzoltunk a fotóknak - csipkéset, virágosat, leveleset, vagy éppen simát. Ezt követte az, hogy mindegyik oldalra egy-egy képhez mondatokat írtunk, illetve idézeteket. Végül azokat az oldalakat, ahova a képeket ragasztottuk, ízlésesen matricákkal, kövekkel, kivágott szívekkel, pandafejekkel, virágokkal díszítettük - illetve, egy-két helyre odarajzoltam a gucci márka logóját is. Az album fele üresen maradt, azokra az oldalakra csak egy-egy követ vagy matricát ragasztottunk, én pedig grafittal halvány kereteket rajzoltam a további képeknek. Mikor befejeztük az utolsó simításokat, megpusziltam a kész fotóalbumot, majd becsomagoltam a pandafejes csomagolópapírba.
     Szép munkát végeztünk, s habár én nem tudtam enni, de barátnőméket megkínáltam kettő-kettő darab csokis-mogyorós brownie-val, amit előző nap unalmamban sütöttem. A sütemény megevése után még két órát beszélgettünk, legfőképpen azt találgattuk, hogy Tao hogyan fog reagálni a különleges ajándék láttán - mindenképpen pozitív reakciókban gondolkodtunk. Szóba került Jiwoo és az ő kis csapata, mind a hárman csodáltuk, hogy még nem jelent meg a házunk tájékán - felvetettem, hogy lehet, hogy bekamerázta a lakást, és éjjel-nappali figyeli minden egyes mozdulatom. Jót nevettünk a feltevésemen, barátnőmék elkönyveltek sült bolondnak, és Mira helyett humorzsáknak hívtak - ugyan is nem az volt az első bolondos megszólalásom. A tárgyalgásunknak Byul telefonja vetett véget, édesanyjuk hívta őt, hogy ideje hazamenniük.


     Az ágyamon feküdtem, és a régi telefonomon lévő képeket nézegettem. Rengeteg EXO-s kép volt megtalálható a galériámban, akkoriban még külön mappákat is hoztam létre egy-egy tag fotóinak rendezésére - az összes mappát kitöröltem, mert nem volt rájuk szükségem. Természetesen azokat a képeket a memóriakártyámon hagytam, amiket már én készítettem róluk, illetve velük. Miközben a többi elemeket nézegettem, zenét hallgattam a másik telefonomon, legfőképpen Boyfriendet és BTS-t - eközben azon gondolkodtam, hogy biztos, hogy más bandákkal is fogok majd találkozni. Valójában ez a gondolat nem is dob fel. Random, hétköznapi dolog lenne, ha találkoznék másokkal is. A nézőpontom megváltozott azóta, mióta a fiúk tanára lettem, a régi rajongói énem lassan kezdett eltűnni a süllyesztőben.
     Vajon a srácok visszatértek már? Már tizennegyedike van, jó lenne, ha megjelennének! Vagy azért nem jöttek még, mert valami baleset történt? Karamboloztak? Kórházban vannak? Vagy még rosszabb?! Jaj, ne beszélj hülyeségeket! Ha valami rossz dolog történt volna, már rég lett volna hír. 
     Átváltottam egy másik számra, egy teljesen ismeretlen szerzőtől származó relaxációs zenére, lezártam a Microsoft telefonom, a régi készülékemet az ágyam mellé raktam, letettem a fejem a párnára és lehunytam a szemem. Így a hét közepére valamennyire meggyógyultam, a rekedtségem elmúlt, a torkom már csak kicsit érezhetően fájt, a sebeim lassan, de biztosan gyógyultak, s végül két igazán zavaró tényező maradt jelen: az orrfújás és a köhögőrohamok. Az orrom kisebesedett a sok orrfújástól, és olyan vörös volt, mintha orrba vágtak volna.
     Akkor is egy nagy zsebkendő tenger közepén feküdtem az ágyon, megszámlálhatatlan elhasznált papír zsebkendő hevert a matracon, de lusta voltam őket összeszedni és kidobni a kukába. Edina párszor rám szólt, hogy nem kéne ott hagyni a szemetet mindenhol, ahol én járok, de nem fogadtam szót. A nővérem egyébként kevesebbet volt otthon mint én, rengeteg tennivalót adtak neki a cégnél, alig volt ideje leülni pihenni. Este általában haza hozta a munkáját, folyamatosan olvasgatta munkahelyen kapott napirendeket, programokat és ütemterveket. Sosem gondoltam volna, hogy egy staffosnak ennyi a feladata - bár nem csak staffos, mert kapott más munkát is. A kibékülés vele a múlt heti incidenst miatt egészen könnyen ment, mert sosem bírtunk ki egymás nélkül hosszú távon.
     A bátyám is felhívott, szerencsére kiengedték a kórházból, viszont a gipsznek még egy hónapig rajta kellett lennie a karján. Hangyányit sem rémült meg attól, hogy megtámadták otthon - visszament a házunkba, pedig simán elmehetett volna a legjobb haverjához, ő szívesen látta mindig. Azt is mondta, hogy az ablakot megcsináltatja, már konzultált az egyik ezermester ismerősünkkel.
     Már épphogy elbóbiskoltam, mikor a zene elhalkult, és az előtérbe a KakaoTalk alkalmazás jellegzetes hangja került. Hm, ki lehet az? Két köhögés után felkönyököltem, majd a telefonomért nyúltam és feloldottam a zárat. Ahogy lehúztam a felső sávot, megpillantottam, hogy ki is írt. Zitao? Azta, eszébe jutottam! Azon nyomban ráböktem, már be is lépett az alkalmazásba és betöltötte a beszélgetést. A fiú elsőként egy matricát küldött, amin egy integető nyulacska volt.

Szia! Élek még! :D 

     Megmosolyogtam az üzenetet, úgy tűnt nem csak én éreztem hosszúnak a távolmaradást.

Cső! Még szerencse, hogy élsz, Taozi! ;D Na, mi a szitu?

Főnökasszonynak jelentem, hogy épségben visszatértünk Koreába, már a lakásunkban vagyunk. Valójában már tegnap hazaértünk.:$ Remélem nem tervezel nagy fejmosást e miatt az egész miatt.

Nem terveztem nagy lecseszést, hiszen muszáj volt elmennetek. Csak azt nem értem, hogy miért nem szóltatok? S miért nem vittetek magatokkal? Mert az igazgató azt mondta, hogy veletek kell mennem minden fellépésre. o.o

Nem felléptünk, hanem forgattunk. :'3 


Oh, tényleg...? ^^"

     Uff, ez kínos. Mindegy. Zitao azonnal látta, és már pötyögte is be a választ. Egy kezembe fogtam a telefonom, a fejemen lévő fehér fejhallgatómat a nyakamba húztam a másik kezemmel pedig felügyeskedtem magam ülőhelyzetbe. A hátam és az ágy támlája közé tettem a párnám, nekidőltem, a térdeim pedig felhúztam. Ismét két kezembe fogtam a készüléket, és elolvastam, hogy mit írt a fiú.

Nem szeretnél most átjönni? Úgy is tudod, hogy hol lakunk, nem? ^^

     A digitális órára pillantottam a telefon jobb felső sarkában. Fél öt múlt hat perccel, a szobában pedig teljes világosság honolt, ami jó időre engedett következtetni. Átmennék én, csak fogalmam sincs, hogy hol laknak. Emlékeim szerint még nem voltam náluk egyszer sem. Miért feltételezi azt Tao, hogy tudom, hol laknak?

Szívesen átmennék, csak nem tudom, hogy hol laktok. :D

Ugye a házatok közelében van egy emelkedő utca. Ott felmész, majd elfordulsz jobbra, ott pedig egy lejtő utcát veszel észre. Lemész az utcán - megjegyzem, elég hosszú az utca -, majd a sarki kifőzdénél elfordulsz szintén jobbra, onnan tíz perc séta és elérsz egy olyan magas vaskerítéshez és kapuhoz, amilyen én vagyok. A kerítéstől öt méterre egy négy szintes szürke háztömb áll, de azt már te is látni fogod. :D Remélem, érhetően magyaráztam. 

     Heh, érdekes milyen pontosan tudja oda-vissza az utat. 

Túlságosan is érhetően. ;3 Készülődök és megyek. Remélem nem őrzik nagy benga pitbullok az épületet. :3

De igen. Kettő is. Komolyan!

Komolyan...? *o* Ahw, imádom a pitbullokat! *-* :DD

Miért érzem azt, hogy ez a kijelentésed csöpög az iróniától? Nem hiszed el? :D

      Az üzenetet megnéztem, de nem válaszoltam rá. Tényleg nem hiszem el. De lehet, hogy igaza van. Leképernyőmentettem a beszélgetést, hogy biztosan meglegyen az odaút, majd kiléptem az alkalmazásból. Lezártam a telefonom, a nyakamból pedig leemeltem a fejhallgatóm, majd a párnára tettem a telefonnal együtt.  Az éjjeliszekrényemen lévő százas zsebkendőcsomagért nyúltam, kihúztam belőle egy darabot, kifújtam az orrom, majd a pulóverom zsebébe gyömöszöltem, mely már így is tele volt. Leszálltam az ágyról, ezt követően az ablakhoz sétáltam és kinyitottam azt. Kellemes meleg szállingózott befelé, a helyiség megtelt a kinti élet zajaival, a Nap pedig szabadabban süthetett be a szobába. Pont kapóra jön a helyzet, már úgy is szerettem volna sétálni egyet. Hátat fordítottam az ablaknak, és a ruhásszekrényemhez lépdeltem, melynek mind a kettő ajtaja tárva-nyitva állt. A ruháim rendezetlenül hevertek a polcokon, már nyoma sem volt annak a rendezettségnek, amit nővérem utoljára hagyott. A legfelső polcon lévő nadrágok közül a szürke melegítőnadrágom húztam ki, az alatta levő pakkból pedig a rózsamintás lenge trikómat választottam. Hm, még az ajándékot is oda tudom adni Zitaónak.
     Nem tagadom, fel voltam dobva, örültem, hogy megérkeztek a srácok. Hiányzott már a hülye fejük, s már hiányoztak az elmés beszélgetések és az együtt táncolások. Örültem, hogy Zitao meghívott magukhoz, hülye lettem volna visszautasítani az ajánlatot.
     Gyorsan átöltöztem, a lábaimra vettem egy pár fekete zoknit, felhúztam a fekete magas szárú tornacipőm és visszavettem a szürke kapucnis pulóverom. Hiába volt meleg, a szél fújt, s a biztonság kedvéért inkább felöltöztem rendesen, nem akartam visszabetegedni. A zsebeimben lévő elhasznált zsepiket a markaimba fogtam - de még úgy sem tudtam rendesen összefogni -, majd a már rég megtelt íróasztal alatti kukába dobtam. Ki kéne vinnem a szemetet. Az egész alakos tükröm elé álltam, a fésűmet felvettem a földről, majd átfésültem vele vállig sem érő hajam. Ezzel is kezdeni kéne valamit. A fésűt a mindenféle kacattal telezsúfolt asztalomra tettem, a dezodoromat elvettem az asztalról és alaposan befújtam vele magam.
     Egy rövid pillantást vetettem a rendetlen szobámra - a papucsom egyik fele a sarokban, a másik az ágyam mellett hevert, néhány ruhám az ablak alatt volt egy kupacban, könyvek és egy pár cipő a tükör mellett állt, a laptopom és annak töltője valahol a szoba közepén, a zsebkendő tengerről pedig már ne is beszéljünk. Visszasiettem a telefonomért, amit a nadrágzsebembe csúsztattam, a másik zsebem pedig egy maréknyi zsebkendővel tömtem tele, ezt követően elhagytam a helyiséget. Nem csak a szobám, az egész lakást rendbe kéne rakni. Csaknem ugyan az volt a helyzet, mint a szobámnál - talán az ráadás, hogy a mosogatóban sok volt a mosatlan, az asztal tele volt el nem rakodott élelmiszerekkel, kávés bögrékkel, deszkákkal és késekkel, továbbá észrevettem egy tányért, melyen két kimbap árválkodott, az egyikbe bele is volt harapva. Edina, te sem tudsz ám elrakodni magad után. A nappali úgy-ahogy elfogadhatóan nézett ki, de nővérem kis része kész disznóól volt: az ágy vetetlen, ruhák, papírok és könyvek mindenhol.
      A pandás ajándéktasakot - benne Zitao ajándékával - levettem az újonnan vett négypakkos kávébarna színű cipős szekrény tetejéről. Ha haza jövök, akkor összerakodok. Ez így nem mehet tovább. A zárból kihúztam a kulcsot, kinyitottam a bejárati ajtót, átléptem a küszöböt és visszacsuktam az ajtót, majd be is zártam azt. A kulcsot a nadrágom másik zsebébe süllyesztettem - már nem kellett a lábtörlő alá, meg ilyen helyekre rakni a kulcsot, mert még kétszer lemásoltattuk, így lett mindkettőnknek, és még egy pótkulcsot is birtokoltunk. Na, akkor induljunk neki!

     Ahogy egyre feljebb sétáltam az emelkedő utcán, úgy lett minden egyre hangosabb: az emberek az utcán, a kifőzdéknél és a kávézók teraszán társalogtak, az autók és a robogók ide-oda pöfögtek és búgtak, a város távolabbi részeikből is odaszűrődött némi zaj. Néhány kutya ugatott, a madarak a fákon kánonban fújták a tavaszi nótát, s a szellő pedig lágyan rezegtette és egymáshoz ütlegelte a faleveleket, melyek szép zöld színben pompáztak. Verőfényes napsütést volt, kellemes meleg cirógatta az arcom, bár így sem vettem le a pulóveromat.
     Mélyen elgondolkodva figyeltem a környezetet és az embereket, s azon járt a fejem, hogy milyen hamar beilleszkedtem abba az idegen közösségbe. Már rutinból hajoltam meg miközben köszöntem és használtam a különböző korú és nemű személyekre a megfelelő jelzőket - kivéve az "oppa" megszólítást, mert azt akkor sem voltam hajlandó kimondani, ha megvertek volna érte. Elég hamar megszerettem az új, egy nyugati ember számára egzotikus ízeket, nyugodt szívvel tömtem magamba a különböző ínyencségeket. A nevezetes helyeket még nem volt alkalmam meglátogatni, és a kultúrába sem ástam bele magam nagyon mélyen - ezt a két dolgot feltétlenül pótolni kellett. A rengeteg embert és a szmogot is elviseltem úgy-ahogy, csak egyetlen egyel volt igazán bajom, az pedig a közlekedés volt. Az autósok nagy része siralmasan vezetett, volt, hogy meg sem várta mire teljesen zöldre váltott, máris rátaposott a gázra. A biciklisekről nem is beszélve! Borzalmasak. Mintha nem is lettek volna járókelők az utcákon - mert akadt olyan, aki a járdán tekert állat módon és még Ő volt felháborodva, ha az útjában álltak.
     A nem annyira tompa memóriámnak köszönhetően anélkül eligazodtam, hogy megnéztem volna Zitao útbaigazítását. Ha jól néztem az órát, húsz perc alatt értem el a magas, emlegetett kapuhoz, és a mögötte húzódó négy emeletes panelhez. Elég kopár a környezet. A kerítésen belül egyetlen egy fa sem állt, csak középen a szürke háztömb, előtte egy, a bejárati ajtóhoz vezető út, és az előtt pedig a tiszta füves terület. Csak érdekességként, abban az utcában, ahol én voltam, ugyan ilyen kapuk, és még öt ugyan ilyen háztömb volt látható. Elképzelhető, hogy abban is idolok laknak.
     Zitao egyébként igazat mondott, mert a panelház mellett kettő barna pitbull kutyát véltem felfedezni, akik a fűben fekve süttették a hasukat. Izmosak, bár nem annyira durván, mint a direkt a harcra tenyésztett kutyák, hanem egyenletesen oszlott el raktuk az izom. Méreteiket tekintve közepesek voltak, ami erre a fajtára jellemző. A füleik nem voltak felvágva, két oldalra hajolva tették még aranyosabbá robusztus fejüket. A kezdeti varázst a következő pillanatban a két eb zavarta meg, akik mikor megláttak, egyszerre pattantak fel és jó mély hangon kezdtek el ugatni, mindeközben a kerítéshez futottak, néha mellső lábaikkal még a kapura is felugrottak. Hát, én nem fogok bejutni egykönnyen. Tanácstalanul álltam a kapu előtt, nem is figyelve a két kutya féktelen ugatására, azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Az nem jó megoldás, ha bedugom a kezem és megpróbálom őket jó belátásra bírni, mert biztos, hogy elveszítem pár ujjam. Vagy az egész kézfejem. Benyúltam a zsebembe és előhúztam a telefonom, nem is tudtam, hogy addig miért nem jutott eszembe.
     Kikerestem Tao számát, a következő pillanatban pedig a fülemhez emeltem a készüléket, és hallgattam, ahogy kicsöng. Eközben jobbra-balra lépdeltem és a két kutyát figyeltem, akik még mindig nem hagytak fel az elkergetésemmel. Kitartóak. Érzékeltem, ahogy a másik oldalon felvették a készüléket, s a fiú beleszólt a telefonba.
     - Szia! Mi a gond? - kérdezte a kínai, eközben hallottam, hogy épp csámcsog valamin.
- Hello. Beengednél? A pitbulljaitok nem igazán szeretnének velem barátkozni - harsogtam túl a kettő kutya ugatását.
- Oh, vagy úgy. Mindjárt kiküldöm valamelyik köcsögöt  - azzal kinyomta a telefont. Felhúzott szemöldökkel, érdekesen nézve vizslattam a fülemtől elemelt készüléket, az előbbi beszélgetés nem kicsit volt furcsa számomra. Miért nem ő jön ki? Végül is, nekem mindegy. De mi volt ez a köcsög kifejezés? A szememet megforgatva felsóhajtottam, majd visszatettem a zsebembe a telefont. A táska fülét a csuklómra húztam, s vigyázva, hogy ne gyűrjem meg a tasakot fontam össze mellkasom előtt a karjaim. Komolyan, én azt hittem, hogy viccelt a kutyákkal kapcsolatban.
     Nem is kellett sokat várnom, észrevettem, hogy  a kétszárnyas ajtó kilincses ajtaja kinyílik, és Chanyeol jelent meg az ajtóban szürke melegítőben és pulóverban, kék-fehér csíkos papucsban zokni nélkül, fején piros baseball sapka volt. Nagy mosoly kúszott az arcomra, ahogy megláttam a manó fülűt, hiányzott már a hülye feje és a poénjai. Ideje volt már.
- Sólyom! Vadvirág! Hozzám! - üvöltött a kutyáknak, a behívást egy nagy füttyel egészítette ki. A kutyák azon nyomban elhallgattak, sarkon fordultak és a magas fiú felé robogtak. Azta szentségit! Szépen be lettek tanítva! Amint odaértek Chanyeolhoz, leültek a lába elé és a fejüket felemelve, farkukat csóválva várták a következő utasítást. A fiú elmosolyodva egyenként megsimogatta a jószágokat, majd egy határozott "Helyetekre!" parancs után a kutyák elindultak a panel mögé. Hm, minden elismerésem.
     Magasba emelt kézzel csápoltam, hogy magamra vonjam a fiú figyelmét - ahogy észrevett, az arcára még szélesebb mosoly kúszott, és egy, a zsebéből elővett kulcscsomót lóbálva indult meg a kapu felé.
- Na, itt az egyik elveszett bárány! - Nem tudtam megállni, szükségesnek éreztem ezen mondat kimondását.
- Sajnálom, tényleg. Legközelebb szólni fogunk, de neked úgy sem kellett volna jönnöd - kért elnézést magyarázattal megspékelve. Jó, ezt tudom, de akkor is szólnotok kellett volna.  Kinyitotta a kaput, majd a kapuajtó mellé állva egy elegáns kézmozdulattal beinvitált. Kuncogva és pukedlizve tettem eleget a kérésének és besétáltam. A fiú visszacsukta a kaput, de már nem zárta vissza.
- Egyébként örülök, hogy visszajöttetek. Hiányoztatok - mosolyogtam, és teljesen komolyan gondoltam a kimondott szavakat. Válasz nem érkezett, megerősítésként egy meleg, hosszú ölelést kaptam, legszívesebben el sem engedtem volna a fiút, annyira jól esett az ölelés.
- Menjünk. A többiek már várnak - karolt belém és a nyitva hagyott bejárati ajtó felé kezdtük sétálni. Hosszú lábai miatt alig tudtam vele lépést tartani, erősen kellett koncentrálnom az iramra.
- Egyébként ez a panel csak a tiétek? - érdeklődtem, miközben átléptük a küszöböt, Chanyeol pedig becsukta az ajtót. Egy teljesen átlagos, hűvös lépcsőházban álltam, középen lépcsősorral. Bár, ez hülye kérdés volt. Ha nem csak az övék lenne, akkor nem lenne odakint az a kettő kutya.
- Igen. Az első két szinten laknak a menedzserek, a másik kettő pedig a miénk - engedte el a karom, és lépcsőzni kezdett. Kettesével szedve a fokokat követtem egészem a negyedik emeletig, aminek folyosóján csak egyetlen ajtó volt, pont a folyosó végén.
     Az ajtót vörösre mázolták, az ajtó mellett kettő virágcserép állt zöld növényekkel, és egy eléggé rongyos állapotban lévő lábtörlő éktelenkedett ott. Chanyeol kinyitotta az ajtót és előre engedett. Ahogy átléptem a küszöböt, a szemem elé került egy nagy nappali, két fehér kanapéval és hat fehér fotellel. A nappaliban Minseok és Jongdae ült, mind a kettőjük fülében fülhallgató volt, ezért sem figyeltek fel az érkezésünkre.
     Az ajándéktáskát a fal mellett álló szekrény tetejére raktam, ezután levettem a cipőm a kapucnit lehúztam a fejemről.
- Jé, neked jóval rövidebb lett a hajad - nézett le rám Chanyeol, és megpiszkálta rövid tincseim. Elmosolyodtam, és elrendeztem a rakoncátlan szálakat. - Hogyhogy levágattad?
- Hosszú történet - vontam meg a vállam, a zsebemből pedig elővettem egy alig használt zsebkendőt és belefújtam az orrom. Késztetést érzek, hogy minél előbb találkozzak Zitaóval.
- Látom, meg is fáztál - állapította meg Chan, mintha nem is lett volna nyilvánvaló.
- Hűha, Chanyeol, te még sokra fogod vinni az életben orvoslás terén - tettem a vállára a kezem és elismerően megpaskoltam azt.
- Mi az hogy! - ütötte meg kétszer a mellkasát, majd engem kikerülve lépdelt beljebb a nappaliba, melyet egy szürke szegélyzés és sötétebb parketta választott el a bejárati ajtó előtti tértől.
     A nappali bal felőli oldalán egy nagy plazmatévé volt felszerelve a falra, mellette komplett házimozirendszer, s egy külön szekrényben pedig különböző DVD-k és CD-k sokasága foglalt helyett. A szemközti oldalon egy erkély, mellette kettő ablak. A falakon képek lógtak, az ablak alatt egy komód helyezkedett el. Az ülőgarnitúrák alatt bolyhos hófehér szőnyeg futott. Pár lépést megtéve előre észrevettem, hogy jobb oldalon egy folyosó nyílik a nappaliból, s jobb oldalon a sarokban pedig egy nyitott ajtó, mely egy nagy konyhába vezetett.
     A konyhában Kyungsoo tevékenykedett, viszont nem láttam mit ügyködik, mert pont eltakarta. Mikor oldalra fordult, akkor vettem észre, hogy egy vízforralót tart a kezében. Azt hiszem őt lepem meg először. Nem is törődve a még mindig a foteleken ülő két sráccal, vigyázva indultam el a konyha felé, mert a fapadló eléggé csúszósnak bizonyult. Mivel nem akartam megijeszteni Kyungsoot, ezért az ajtókeretnek támaszkodva megvártam, míg elindítja a forralót. Vajon mit készíthet? A felette levő szekrényt kinyitotta, melyben különböző fűszerek és édesítőszerek helyezkedtek el - kezébe fogott egy piros színű dobozt, majd leemelte a polcról. Szóval teát csinál. Köhintettem párat, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert minél előbb túl szerettem volna lenni a köszöntésen. Viszont a fiú nem hallotta meg erőtlen köhintéseim, s nem is érzékelte, hogy a háta mögött állok. Nem szerettem volna durvább módszerekhez folyamodni, ezért megismételtem a köhintés, melyet abban a pillanatban egy megállíthatatlannak tűnő köhögőroham követett.
     Kyungsoo ijedten fordult meg, és kerek szemekkel nézte, ahogy fuldokoltam. Egyik kezem a szám elé téve, a másikat felemelve integettem neki, és legyintgettem, hogy nem kell közelebb jönnie, én megoldom a helyzetet. A rohadt életbe, csak múlna már el ez a betegség! Végre valahára abba tudtam hagyni a köhögést. A könnyeimet és a számat törölgettem, ezután a szemembe lógó hajam a fülem mögé söpörtem. Egyébként Zitao hol lehet? Talán a szobájában van.
- Hali, Kyungsoo! Mi az ábra? - köszöntem vidám hangom, mintha az előbb még nem álltam volna a megfulladás határán. A fiú nem válaszolt azonnal, még pár másodpercig pislogás nélkül figyelt. Megrázta a fejét, hogy eltüntesse az előbbi kábulatot, majd mosolyt erőltetett magára.
- Szia. Jó újra látni - tette meg a pár lépés távolságot, ami közöttünk volt, és magához ölelt egy rövid időre. Ha ez így folytatódik, akkor ma még tíz ölelést fogok kapni. Visszaöleltem, és én voltam az, aki elhúzódott.
     - Megyek, mert valójában Ta-
- MIRA! - kiáltott fel egyszerre vagy öt ember. Szent szar! Mint akit megcsíptek hátulról, úgy fordultam szembe a hangok forrásaival. Nem tévedtem nagyot, hat ember állt az ajtóban. Luhan, Minseok, Jongdae, Jongin, Baekhyun és Joonmyun nagy szemekkel, vigyorogva álltak egy helyben, s úgy néztek ki, mintha egyszerre akarnák elmondani azokat az élményeket, amiket a távollétükben szereztek. Végül csak egy nagyot sóhajtottak, hogy lecsitítsák magukat egy kicsit.
- Örülünk, hogy újra látunk! - hadarta Baekhyun, s erős, csontropogtató ölelésben részesített. Azt hiszem az elkövetkezendő öleléseket vissza fogom utasítani.
- Rendben, Baek, én is örülök nektek - ütögettem meg a hátát, s kibontakoztam az ölelésből.
- Had adjak én is egy ölelést! - s abban a pillanatban Joonmyun szorított magához. Hát ezt nem hiszem el.
- Rendben, rendben, légy erős - ütögettem neki is a hátát, majd lefejtettem a hátamról a karjait.
- Akkor már é-
- Több ölelést most ne, jó, srácok? Zitao ho-
     - Mira! - Francnak kell mindig az ember szavába vágni! Yixing sétált felém nagy léptekkel, majd minden további nélkül ragadta meg a csuklóm és kezdett húzni maga után.
- Hé, fékezzük az indulatokat! - kiáltottam, s megpróbáltam megállni, de még úgy is mentem előre, ugyanis a zoknim annyira csúszott, hogy a fiú magával tudott húzni - ezért inkább feladtam, és követtem őt a konyha melletti folyosóra. Mi ez így hirtelen?
     A folyosón ajtókon és egy hosszú fehér padlószőnyegen kívül alig volt valami. Összesen nyolc ajtó volt, a bejárattól nézve bal oldalon öt, a jobb oldalon pedig három. A folyosó legvégén egy ablak állt, előtte ruhaszárítóval, tele ruhákkal. Yixing a bal oldalon levő első ajtón nyitott be.
     Elengedte a csuklóm és beljebb ment a rendezett szobában. Az ajtót becsuktam és alaposabban körbenéztem. A falak mályvaszínűek voltak, a padló sötét színű parketta. Tőlem bal oldalon a közepes méretű szoba végén a fal mellett vízszintesen egy egyszemélyes ágy állt, mellette éjjeliszekrénnyel, afölött ablak. A helyiség másik végében beépített szekrénysor volt, amellett egy teli íróasztal egy székkel. Hm, egészen otthonos. Mindenképpen pozitív a véleményem.
- Ülj csak le - bökött a szépen elrendezett ágy felé Yixing, s ő pedig leült. Eleget tettem a kérésének, majd szó nélkül sétáltam a fekhelyhez és leültem a fiú mellé.
     - Tetszik a szobád - kezdeményeztem beszélgetést, s a bal lábam átvetettem a másikon. Már két perce ültünk csendben, s nem tudtam, hogy Yixing miért nem szólt hozzám. Ő rángatott be a szobájába, hát beszéljen!
- Mennyire csúnyák a vágások? - nézett mélyen a szemembe, halkan formálva a szavakat. Ajkaim résnyire nyíltak, szemöldök ráncolva, szemeimet csíkba összezárva néztem csodálkozva a fiúra, aki a vágásaimról érdeklődött. Honnan tudja?
- Honnan tudod, hogy vannak vágásaim? - ejtettem le magam mellé a karjaim.
- Edina mesélte - túrt bele frusztráltan a hajába, úgy tűnt, mintha nem teljesen az igazságot mondta volna, de abban a pillanatban azt a gondolatot elhessegettem a fejemből. - Ő már egy órája itt van. Egy szinttel lejjebb vannak Yifannal - bökött a padló felé.
     Ha lehetett, még inkább a homlokomra szaladt a szemöldököm. Szólhatott volna.
- Egyébként, gyógyulófélben vannak - kanyarodtam vissza az eredeti témához, összefűzött ujjaim térdeimre helyeztem. Szélsebesen száguldottak fejemben a gondolatok, nem értettem, hogy Edina miért nem szólt, és hogy Yixing miért érdeklődik ez iránt. Annyira hülye vagyok... biztos csak aggódik. Nem kell mindent úgy felfújni!
- Megnézhetem őket? - érkezett a következő, váratlan, puhatolózó kérdés. Még inkább összezavarodtam, fogaskerekeim megállíthatatlanul forogtak. Miért is? Szó nélkül néztem rá, nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Legyek elutasító vagy mutassam meg? Bár semmit sem veszítek.
     Rosszallóan ciccentve egyet álltam lábra, majd nyúltam a pulóverom aljához és levettem magamról. Fehér, rózsa mintás ujjatlanom lógott rajtam, bőröm libabőrös lett, ahogy megéreztem a hideg levegőt. Hogy bírják ilyen hidegben? Sosem bírtam a hideget, mindig is a meleg felé hajaztam, s az a hőmérséklet, ami ott fogadott, ki tudott volna kergetni a világból. Hiszen kint is langyosság van! Akkor itt miért van ennyire hideg? 
     Yixing elborzadva nézte felsőtestem, alaposan bejárta szemeivel csontos vállaim, vékony karjaim természetellenesen kiálló kulcscsontjaim és szegycsontom. Utáltam tükörbe nézni a kinézetem miatt, félő volt, hogy ilyen csont és bőr állapotban majd nem fogok kelleni senkinek - bár feleslegesen gondolkodtam néha ilyeneken, mert ha jobban megnéztem, akkor a koreai lányok nagy részének is hasonló alakja volt. Csak én gebébb és soványabb voltam. Figyelmen kívül hagytam a fiú együtt érző tekintetét, reflexszerűen nyúltam az ujjatlanomhoz és húztam le magamról azt is. A hidegérzet még jobban átjárt, mintha egy kád jeges vízből szálltam volna ki - megborzongtatott, a libabőr nem szűnt meg. Rohadt hideg van. 
     A sebeim már nem voltak annyira csúnyák, mint a megtámadásom utáni napokban. Var képződött rajtuk, kivéve azon, ami a hátamon húzódott, abban még mindig benne volt a varrat - a combomon és a karomon lévő vágásoknak nem volt idejük gyógyulni, mert voltam olyan ügyetlen, hogy táncolás közben párszor felszakadtak és vérezni kezdtek. Néha fájdalmas volt a hason és a háton fekvés, de egypár alkalom elteltével meg tudtam szokni a nyomás okozta kellemetlen fájdalmat. Changmin egy párszor meglátogatott, bekente a sebeket, és ha kellett be is kötözte azokat. Infúziót még kétszer kaptam, s valóban hatásos volt, mert erősebbnek éreztem a testem és a szervezetem is.
     Yixing arcáról sok érzelmet tudtam leolvasni, legfőképpen a bánat, a sajnálat és a düh jelei voltak megtalálhatóak rajta - szemében aggodalom tükröződött. Utálom, ha így néznek rám az emberek. Nem szükséges sajnálni. Hosszú ujjai begyeivel végigszántotta a hasamon átfutó vágást, leheletfinoman, akár a legminőségibb selyem. Érintései nyomán melegséget éreztem, szétáradt testemben, mintha forró teát ittam volna - a melegség megszűnt, ahogy elemelte a kezét. Milyen meleg a keze.
- Megfordulnál? - Halkan kérdezte, szomorúan. Yixinget még nem láttam ennyire bánatosnak, általában mosolygott, vagy csak nézett ki a fejéből - de akkor tisztán lehetett látni rajta a tiszta érzelmeit. Összevont szemöldökkel méregettem; végül is nem szóltam, csak hátat fordítottam neki. Történhetett vele valami? Az egyik barátja, vagy családtagja balesetet szenvedett? Elvesztette a legbecsesebb tárgyát, amit a nagyapja adott neki? Pár pillanattal ezelőtt még hallottam a fiú lélegzetvételét, de akkor az is elakadt, s csak másodpercek után kezdett ismét levegőt venni.
     - Borzalmas - préselte ki magából Yixing, elfojtott hangon.
- Ez már a szebbik állapot. Látnod kellett volna két hete. Égtek, vörösek voltak, véreztek és gennyeztek is. Az volt a borzalmas. - Állításaimat bólogatva kísértem, karjaimat összefontam mellkasom előtt, és dörzsölni kezdtem azokat, hogy melegen tartsam magam.
- Mi történt? - Éreztem, hogy mutatóujját végigvezeti a varrat vonalán, érintése nyomán megint csak melegséget éreztem, szemeim egy pillanatra lehunytam az érzéstől.
Arra a kérdésére, hogy mi történt, nem tudtam mit válaszolni. Szerintem jobb, ha elmondom az igazságot, mert az fix, hogy Yixing is tudja az erdőben történteknek a valódi okait. Már fordultam volna meg, mert azért mégis csak felé nézve kellett volna beszélnem, de a fiú a derekam mindkét felére ráhelyezte a tenyerét, ezzel megállásra késztetve - villámcsapásként ért a meleg, mintha egy kályha mellett ültem volna. Furcsa, hogy ilyen hidegben ennyire meleg a keze.    
- Valójában nem tudom. Az erdőben a játék közben elvesztettem Edináékat, aztán megkergetett egy nagy benga fekete farkas, majd jött egy hapsi, aki meg akart késelni, és aki kinyírt két nőt. Levertem a csávót és elfutottam, de végül is utolért. Aztán ami következett, azt még mindig nem tudom felfogni. Az ipsének vörösek lettek a szemei, majd megsokszorozódott és úgy támadott meg. Esküszöm Yixing, és a bizonyíték is a testemen van, hogy a klónjai lettek! - Hangsúlyozva, teljesen beleéve magam osztottam meg a fiúval a történteket. Olyan tisztán emlékeztem a Jihunokra, hogy már-már láttam is magam előtt a dühtől eltorzult arcukat, vérvörös szemeiket és a pengeéles kést, mellyel a sebeket ejtették rajtam. Ha nem mentem volna bele ebbe az olimpiába, akkor nem történt volna meg mindez.     
     - Azt mondtad, hogy vörös szeme lett és meg is sokszorozódott? - kérdezte Yixing, viszont nem hitetlenkedve, hanem inkább elborzadva, mint aki tudja, hogy Jihun mi is volt valójában - mert tisztában voltam azzal, hogy nem ember volt. Annyi mindent láttam és tapasztaltam már abban a pár hétben, hogy hinni kezdtem a természetfelettiben. Mindig is érdekeltek a misztikus jelenségek, a nem e világi teremtmények. Sokat olvastam az interneten ilyen témákban, és a közeli könyvtárat is sűrűn látogattam. Semmi sem zárta ki ezeknek a jelenségeknek a létezését, mindig voltak és lesznek is olyan emberek, akik hinni fognak benne.  
- Te tudod, hogy mi volt az, ugye? - fordultam vele szembe, és mélyen, fürkészve néztem bele barna szemeibe. Ellágyult arca akkorra már megkeményedett, az aggódásnak nyoma sem volt, komolyság áradt belőle. Tudja. Remélem most meg tudok valamit. Elkezdhetném összerakosgatni az információkat, mert már nagyon rá szeretnék jönni arra, hogy mi is áll valójában a történtek hátterében. Yixingen láttam, hogy habozik, nem tudta, hogy elmondja-e, vagy sem - vagy nem tudta, hogy megbízzon-e bennem, avagy sem. Na, gyerünk, mi lesz már? Beleéltem magam a helyzetbe, a szívverésem és légzésem felgyorsult, szinte remegtem, annyira izgatott voltam a tudattól, hogy hátha kapok egy kicsi információ morzsát. A fiún láttam, hogy megadja magát, reszelős sóhajt hallatott, kezeivel beletúrt barna hajába.
     - Te is láttál már ilyen teremtményt. Csak az eredeti alakjában. A nagy fekete farkas alakjában. - Lassan, tagoltan, szájbarágósan ejtette ki a szavakat, melyeknek egyre nagyobb súlya lett. Kerek szemekkel, meglepődésemet el nem rejtve néztem Yixinget. Szóval azok a bengák alakváltók? Az izgatottság felülkerekedett rajtam, alig vártam, hogy a fiú folytassa ezeknek a különös lényeknek az ismertetését - az elmém filmként vetített elém egy régebbi történést, melynek főszereplője én és egy fekete farkas voltam. Tisztán emlékeztem, hogy üldözött, és meg is ölt volna, ha Kékszemű nem siet a segítségemre. Tényleg! Olyan régen láttam már azt a farkast! Vajon még az erdőben van? Remélem nem történt semmi baja.
- Ennek a fajnak a tagjait Fajzatnak hívják - árulta el a közös nevüket, kihúzva magát, ujjaival térdein dobolt. Ez is értékes információ. - A már régen meghalt emberek alakját veszik fel.
     Egy pillanatig nem is a fiút néztem, mert a csuklómon található fekete gumival kis lófarokba fogtam a hajam, de azután, miután meghallottam az információt, felkapva a fejem néztem a szemébe: - Azt a! Azok az emberek milyen régen haltak meg? Egy-két napja? Két hete? Két hónapja? - engedtem le a kezem magam mellé, s eközben észrevettem, hogy már nem is dideregtem póló nélkül, sőt egész kellemesen éreztem magam. Különös. Hm, ha a régi halottaknak az alakját veszik fel, akkor a hozzátartozók mit szólnak, hogy viszont látják az adott embert? Vagy elfeledtették velük, hogy egykoron a családhoz tartoztak?
- Harminc éve - ejtette ki a hihetetlen számot. Megakadt a lélegzetem és köpni-nyelni nem tudtam. Szóval harminc éve. Az nem most volt! 
     - Hihetetlen, hogy ezeket mind tudod, Yixing! - Széttártam a karom, hitetlenül, ostobán vigyorogva. - Annyira örülök, hogy veled el tudok beszélgetni ezekről a dolgokról. Nem mertem senkivel sem megosztani, mert azt hittem, hogy sült bolondnak fognak nézni - vittem le a hangerőt az utolsó szavaknál, nagy szemekkel figyelve beszélgetőpartnerem.
- Abban biztos lehetsz, hogy én nem foglak sült bolondnak nézni, hiszen ezek tények - fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és komolyan nézett a szemembe, mintha egy előírt szabályt, vagy egy fontos törvényt árult el volna. - Nem akartam, hogy belekeveredj ebbe az egészbe, de sajnos már nem tudsz úgy elsétálni, mintha mi sem történt volna. - Úgy éreztem, hogy ezzel az egyetlen egy mondatával rengeteg mindenre utalt: a Johnnal való farkasvadászatomra, az elfogott farkasra, az első találkozásomra egy Fajzattal, az olimpián történtekre. Derengeni kezdett előttem egypár információ martalék, miszerint Yixing az egyik alkalomkor nekem rohant és az elájulásomban is fontos szerepet játszott. Most megfogtalak. 
- Te is valami természetfeletti abrakadabra vagy? Vagy valamiféle kuruzsló? - vettem kicsit viccesebbre a figurát, és kis híján felnevettem a kiejtett szavaimon. Yixing viszont nem találta annyira viccesnek, továbbra is kemény, rezzenéstelen arckifejezéssel nézett engem. Arcomról lehervadt a mosoly, és szemeimet összehúzva figyeltem tovább. Most meg mi van?
- Nem vagyok sem abrakadabra, sem kuruzsló. És kérlek, ne csinálj ebből viccet, mert rohadtul nem vicces! - Ahogy ejtette ki a mondatot, úgy élte bele magát, és úgy lett egyre hangosabb - az utolsó szavakat már kiabálta. Hátrahőkölve, not bad fejjel méregettem, kezeimet összefontam mellkasom előtt. Bocs, még én kérek elnézést! Yixing szabályosan fújtatott az idegességtől, sosem láttam még olyannak azelőtt. Karjaimat magam mellé ejtettem, furcsán de kíváncsian néztem a látszólag szenvedő fiút: párszor a fejéhez kapott, remegett, megállás nélkül pislogott, arca eltorzult, szabad kezével pedig a lepedőt markolta. Mi lett vele ilyen hirtelen? Csak vicceltem, miért nem tudja felfogni? Már azon voltam, hogy letérdelek elé és megfogom a vállát, de a következő pillanatban vett egy mély levegőt, melyet akadozottan fújt ki; ennyitől képes volt megnyugodni. Újabb sóhaj hagyta el ajkait, majd a szemembe nézett, mintha mi sem történt volna. Ez meg mi volt?
     - Dührohamaid szoktak lenni, vagy mi? -  mondtam ki az első gondolatom, ami a legelőször az eszembe jutott - azon nyomban a szám elé kaptam a kezem, mert Yixing olyan gyilkos szemeket villantott rám, mintha mondjuk az anyját öltem volna meg. Rövid pantomimmel elmutogattam, ahogy a mutató- és a hüvelykujjammal összehúzom a számon lévő képzeletbeli cipzárt. Yixing tényleg nem érti a viccet. Bár aláírom, ebben nem volt semmi vicces. 
-  Szeretnéd tudni, hogy valójában mi is vagyok? - érkezett váratlanul a kérdés, a következő pillanatban pedig Yixing felállt és szorosan elém lépett. Úgy beszél, mintha egy űrlény lenne. Ismét csak hátrahőkölni tudtam, és a fejem is hátra hajtottam, a fiú arca elég közel volt az enyémhez, mert miközben elém lépett még le is hajolt. Ejnye!
- Igen, szeretném tudni, csak kérlek, ne lépj be a magánszférámba! - S nem tudtam megállni, hogy ne mondjak valami hülyeséget ezen mondatom után: - Csikiz a chakrád.
     Yixing csak forgatta a szemét, és tenyerét a hasamon végighúzódó sebre tette. Szemeim majd kiestek a helyéről, annyira váratlanul ért. - Jól figyelj!
     Lehajtottam a fejem és szinte pislogás nélkül néztem a fiú kezét. Oh, most mi fog következni? Elakadt a lélegzetem, ahogy észrevettem: Yixing egész kézfeje zölden kezdett világítani. Mi a...?! Elnyíltak az ajkaim, ahogy figyeltem a különös, nem emberi jelenséget. A fény nem volt annyira erős, ezért figyelemmel tudtam kísérni a következő történéseket, ámbár azok már csak érzés formájában jelentkeztek. Halk, sercegő hangot hallatott a zöld fény, s hangyányit még pulzált is. Hogy lehetséges ez? Először melegnek éreztem a sebet és a körülötte levő bőrt, majd pár pillanatig a melegség átváltott fájdalommá, amitől felszisszentem, kezeim ökölbe rándultak. A fájdalmat még furcsább jelenség követte: szabályosan éreztem, ahogy a seb összehúzódott. A zöld fény lassan kihunyt, Yixing pedig elvette a kezét, mely alig észrevehetően, de remegett. Ez hihetetlen volt!
     Ámulva néztem a hasam, melyen már nem láttam a vágást. Hiába dörzsölgettem a helyét, hiába csíptem meg és huzigáltam a feszes bőrt, a sebnek hűlt helyét találtam. Ilyen... ilyen valóban létezik...!?
- Na ne...! - Tátott szájjal néztem fel Yixingre, aki halvány mosollyal méregetett. - Gyógyító vagy?! Basszus, te... te eltüntetted a sebem! - Nevettem fel hitetlenkedve, idiótán. Bár mit lepődök meg?! Yifannal fejben kommunikálok! Vajon tudják egymásról, hogy ilyen képességet birtokolnak?
     - Szóval nem kuruzsló, hanem gyógyító. - Félmosolya mosollyá nőtte ki magát. - Bár ahogy látom, nem lepődtél meg annyira. Hogyhogy? - húzta fel a szemöldökét. Mosolyom lehervadt, és póker arccal pislogtam rá.
- Azért, mert... mert már találkoztam Fajzatokkal, egy-kettő meg is támadott... már nem lepődök meg semmin. Hiszen ez itt Dél-Korea, itt minden megtörténhet! - hadartam, artikulálva és mutogatva. Azt nem akartam mondani, hogy azért nem lepődök meg, mert már Yifan elsütötte egyszer ezt az erős dolgot, mert sejtettem, hogy nem tudják egymásról.
- Valóban, itt minden megtörténhet. - Úgy ejtette ki a "minden" szót, mintha valami varázsigét mondott volna. - Fordulj meg, meggyógyítom a többi sebed is - fogott rá a vállaimra, és megfordított.
     - Egyébként... mit csináltál velem akkor, amikor régebben nekem rohantál az erdőben? - kérdeztem meg pár perc hallgatás után, mert addig a különös sercegést hallgattam és a leheletnyi fájdalomra, majd az azt követő összehúzódásra koncentráltam.
- Én nem emlékszem ilyesmire. - Bosszantóan kikerülte a válaszadást, s egy újabb seb gyógyításába kezdett bele. Hát persze, hogy nem...
- Nem mondasz igazat - erősködtem durcásan, fejem hevesen rázva.
- Elaltattalak - adott rövid választ, s eközben végzett a hátam gyógyításával is, mert a karomon levő sebekkel kezdett foglalatoskodni. Elaltatni? Mi vagyok én, kisbaba?
- Bővebben? - kérdeztem mogorván, és összeszorítottam a fogam, mert a szúrt seb végleges gyógyulása és összehúzódása fájdalmasabbnak bizonyult a többi sebnél. A combjaimat is meg kéne gyógyíttatni.
- Az Álmok csókja valóban elaltat, valakit több napra is kiüt, s felejtő hatása van, ami annyit takar, hogy elveszi azokat az emlékeket az alanytól, amikre a használó épp gondol, és amikről tudja, hogy látta az alany - számolt be már-már egy levegővétellel. Ez eléggé... érdekes. Kicsit furcsa, hogy ilyen hosszan elmagyarázta ezt, nem hittem volna, hogy ennyire megbízik bennem.  Amúgy meg... Álmok csókja? Ki találta ki ezt a nevet?
- De... tőlem milyen emléket vettél el? Hiszen én mindenre emlékszem, semmi sem esett ki! - fordultam vele szembe felhúzott szemöldökkel; hiába pörgettem vissza a Koreában történteket, én valóban mindenre tisztán emlékeztem.
- Ez az egyik gondom - s minden további nélkül letérdelt a lábaim elé. Nem tagadom, meglepődve néztem le a fiúra, elnyílt ajkakkal vizslattam, ahogy kioldotta nadrágom madzagját és a melegítő korcáért nyúlt. Mi a szar?! Gyorsan lefogtam a kezét, ezzel megakadályozva, hogy lehúzza a nadrágom. Az arcomba vér tódult, akaratlanul is zavarba ejtett Yixing cselekedete.
- Te meg mi a fészkes fenét csinálsz? - vékonyítottam el a hangom kikerekedett szemekkel, és már készültem lefejteni az ujjait a gumis részről, de ő lerázta a kezem.
- Csillapodj! Éreztem, hogy itt is vannak sebeid - húzta le a nadrágom a térdemig. Behunytam a szemem, hogy ne lássam se Őt, se magam, mert valóban rendkívül zavarba ejtett, hogy sportmelltartóban és lehúzott nadrággal álltam előtte, Ő pedig ezt a helyzetet olyan természetesen kezelte, mintha mindennapos dolog lenne. Ő volt a második férfi, aki előtt hiányos öltözékben voltam - az első Changmin volt -, s lehet, hogy ez valójában egyáltalán nem nagy ügy, de én nagy dobra vertem.
     - Amúgy, említetted, hogy egyik gondod az, hogy nem felejtettem - préseltem ki magamból a szavakat, körmeimmel tenyeremet kapartam, próbáltam magam lenyugtatni, mert képes lettem volna elfutni. Csak végezz már!
-  Nem működött. Kiütni kiütött, de a felejtő rész nálad nem működött. Immúnis vagy - tette a tenyerét az utolsó sebre, mely az iksz volt a bal combomon. Szóval akkor nem elájultam akkor, hanem tényleg Yixing műve volt. Legalább erre is fény derült.
- Immúnis? Valami baj van velem? - nyitottam fel a szemeim és lenéztem a fiúra, aki mindeközben mindvégig engem nézett. Az alsó ajkam beharaptam, bal kezem pedig a tarkómhoz emeltem és egypárszor megvakartam azt.
- Nem, szó sincs ilyesmiről - rázta meg a fejét, s végre végzett az összes sebem és zúzódásom meggyógyításával. Nem fájtak már az egykoron sebbel borított részek, nem éreztem a kellemetlen érzetet, felfrissültem és mintha erősebb is lettem volna. Yixingnek csodálatos képessége van. Kaptam az alkalmon, majd gyorsan felhúztam a nadrágom, hogy minél előbb el tudjam takarni magam. Masnit kötöttem, ezzel rögzítve a derekamon ruhadarabot.
- Ha nem erről van szó, akkor miért nem működött? - léptem az ágyhoz, melyen a trikómat hagytam, kifordítottam, hogy a mintás rész legyen kívül, s felvettem. A pulóverra nem volt szükségem, mert vagy befűtöttek, vagy annyira felmelegített a fiú ereje, hogy már nem éreztem a hideg levegőt.
- Sajnálom, nem mondhatok többet - sétált az íróasztalához, melyről egy dobozos rágót vett le, felpattintotta a tetejét és kivett belőle egy drazsét, amit azután a szájába vett és rágni kezdte. Miért nem mondhat többet? - Majd idővel. - tette vissza a dobozt.
- Értem - biggyesztettem le az alsó ajkam, és elszomorodva vettem tudomásul, hogy a napon már nem fogok többet megtudni. Viszont így is elég sokat megtudtam! Elképesztő. Világossá vált, hogy létezik természetfeletti, és hihetetlen, hogy én pont belecsöppentem.
     - A többieknek van ereje? - kérdezem meg, ahogy eszembe jutott ez a gondolat. Yixing pár pillanatig rágózva bámult rám, majd megrázta a fejét, kihúzta az íróasztal alá betolt széket és leült rá.
- Nem tudok róla - húzott elő egy könyvet az íróasztal nagy kihúzható fiókjából. A könyv elég vaskos volt, s régi, a borítója kék volt és motívumos, de címet és a szerzőt nem tüntették fel rajta.
- Rendben. Köszönöm Yixing, hogy meggyógyítottál! - sétáltam oda a széken ülő fiúhoz, a hozzám közelebb álló vállát megfogtam, az arca felé hajoltam és nagy, cuppanós puszit nyomtam puha orcájának jobb felére. Látni lehetett rajta, hogy erre nem számított: elképedve, megdermedve nézett a szemeimbe, a következő pillanatban megrázta a fejét. Befordult az asztal felé, kinyitotta a könyvet egy random oldalon és belebújt, mintha annyira érdekes lenne. Hangosan felnevettem a reakcióján, nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba ejtem. De aranyos!
- Nincs mit - dünnyögte halkan.
    Kuncogva megindultam az ajtó felé. Megfogtam a kilincset és már nyomtam volna le, viszont a következő pillanatban egy dobhártyaszaggató, állatias üvöltés rázta meg a helyiséget, s úgy magában az egész lakást, majd ezt az üvöltés hangos recsegés-ropogás, majd puffanás kísért. Kipattant szemekkel, tátott szájjal bámultam magam elé, ahogy realizáltam, hogy az az üvöltés egy bizonyos szituációhoz köthető, s ennek az üvöltésnek a gazdája pedig Yifan volt. Te jóságos isten, ennél halkabban nem lehetne dugni?! És kajak leszakadt az ágy?! Yixingből kirobbant a röhögés, a feje nagyot koppant a nyitott könyvön. Na jó, én eltűnök! Mint akit kergetnek, úgy téptem fel az ajtót ijedt arckifejezéssel, majd iszkoltam ki a kínai szobájából, mert nem hiányzott az, hogy én azt a témát boncolgassam vele.
     A folyosón állva hallottam, hogy a srácok különböző helyekről röhögnek. Ebben mi volt a vicces? Rászorítottam az orrnyergemre, majd nagyot sóhajtva megráztam a fejem, és a folyosón végigsétálva a nappaliban kötöttem ki, ahol Chanyeol, Jongdae és Minseok különböző helyekre dőlve röhögött. Figyelmen kívül hagytam a három majmot, a bejárati ajtóhoz érve levettem a cipősszekrényről az ajándéktáskát, és visszasiettem a folyosóra. Lehet, hogy én nem értettem a viccet, de nem tudtam kitalálni, hogy miért is röhögtek az előbbi számomra kínos helyzeten. Mindenesetre próbáltam gyorsan elfelejteni, és előrébb helyezni azt, hogy nemsokára odaadom Zitaónak az ajándékot. Az Ő szobáját hamar megtaláltam, a bal oldalon levő utolsó ajtó volt az. Könnyű volt kitalálni, mert egy gucci logó díszítette az ajtót. Ch, díva. Még itt is gucci van.
     Hármat kopogtam, mert csak úgy nem akartam benyitni a szobájába. Remélem itt van. Egy hangos "Gyere!" beinvitálás után megfogtam a kilincset és azt lenyomva kinyitottam a kifele nyíló ajtót. A szobában alig láttam valamit, mert a sötétítő be volt húzva és a lámpa is le volt kapcsolva. Zitaót nehezen tudtam kivenni, azt észrevettem, hogy az ágyon fekszik, mely pont olyan oldalon volt, ahova a folyosóról beáramló fény nem ért el. Ha pihen, akkor miért hívott be?
- Nyugodtan felkapcsolhatod a villanyt. - Nem tagadom, jól esett újra hallani dobhártya simogató hangját. Mindig is szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Hiába, az, hogy ő volt a példaképem még nem múlt el teljesen, viszont természetesen már nem idolként, hanem barátomként tekintettem rá. A kapcsoló a hozzám közelebbi oldalon volt, odanyúltam és felkattintottam azt.
     A helyiségbe azonnal erős világossá gyúlt, s látni engedte Taót, aki felső nélkül, karjait a feje alá pakolva feküdt. Kikerekedtek a szemeim felsőteste láttán és gyorsan lekapcsoltam a villanyt. Nem is tudtam, hogy ilyen izmos. Lányos zavarommal nem tudtam mit kezdeni, az arcom égett, a természetem pedig átkozni kezdtem. Én nem szoktam ilyen lenni. A fiúból halk kuncogás szakadt fel, az a tipikus idegesítő Tao nevetés, amit már oly' régen hallottam.
- Ne nevess, nem vicces! Vegyél fel egy pólót! - kiabáltam elvékonyított hangon, hangyányi hisztérikusággal a hangomban. Láttam a sötétben, ahogy megcsóválja a fejét, majd felkel az ágyáról és az ágy végébe, a szoba jobb sarkába sétál. Szöszmötölt pár pillanatig, becsukta a szekrénye ajtaját, felvett egy felsőt és felém kezdett közeledni. Miért jössz ide...?
     Ledermedve álltam egy helyben, és figyeltem magas alakját, ahogy megállt előttem, felém tornyosult. Lehajtva a fejét nézett, az arca kezdett kirajzolódni előttem. Barna szemeivel az én szemeimet fürkészte szótlanul, és csak állt egy helyben, mozdulatlanul. A jobb kezét lassan emelte fel, s ugyan olyan lassan tette tenyerét derekamra, ujjaival rászorított az anyagon keresztül bőrömre. A pulzusom felgyorsult, szívverésem őrült tempóban vert. Izgatott lettem, ezzel együtt némi félelem is úrrá lett rajtam a helyzet miatt. Mire készül? Zitao közelebb lépett, lábujjaink hegye összeért. Ha lehetett még közelebb hajolt, s már azt hittem, hogy olyasmit tesz, melyre én nem vagyok felkészülve, viszont ő csak azért hajolt hozzám közelebb, hogy be tudja csukni mögöttem az ajtót. Jaj, én hülye... Mire is gondoltam?! A villanyt ezután felkattintotta, és így tisztán láttam kaján vigyorát, amit az arcom láttán produkált. Az arcom tükrözte érzelmeim, égett, és tudtam, hogy paradicsom piros. Próbáltam lenyugtatni magam, körmeimet a tenyerembe vájtam, ajkamat beharaptam, a tekintetét nem mertem állni.
     - Miért vagy zavarban, Mira? - búgta közvetlenül a fülembe, hangja mélyebb volt az eredetinél, sokkal szenvedélyesebbnek hatott. Bár nem láttam, el tudtam képzelni, hogy még a fülem is vörös lett. A gyomrom összezsugorodott, de próbáltam leküzdeni az izgalmam. Hogy tud belőlem ilyeneket kiváltani? De tényleg... hogy csinálja? Eddig sosem éreztem ilyet... Megemberelve magam nyomtam a szabad tenyerem Zitao mellkasának, majd minden erőmet összeszedve eltaszítottam a közelemből, ajkaimat összeszorítottam. A fiú csak nevetni tudott, elengedte a derekam és eltávolodott előlem. Eszem ágában sem volt elmozdulni a helyemről, legalább is addig nem, míg meg nem nyugtattam magam teljesen. Kezem remegése és szívem gyorsasága csillapodott, és az égő érzés is megszűnt. Hihetetlen. Olyan volt, mintha... mintha csak ő és én lettünk volna! Mármint, tényleg. Szó sem volt arról, hogy Zitao felé mélyebb érzelmeket tápláltam - legalább is, azt akartam elhitetni magammal -, viszont az ő álláspontját nem igazán tudtam megfejteni. Mindig szórakozott velem, egészen félreérthető helyzetekbe kevert minket, utána pedig többet nem is beszéltünk az ilyen esetekről. Az tény, hogy rettentően helyes és az alakja is kifogástalan, a személyiségéről nem is beszélve, de nem igazán akartam beleélni magam ezekbe a szituációkba, mert egyrészt munkatársak voltunk, másrészt pedig öt évvel idősebb volt nálam. Nem vagyok normális.
- Na, mi van? Csak állsz ott, vagy helyet foglalsz? - hozott vissza a valóságba Tao szórakozott hangja, ő az ágyon ült és épp maga mellé bökött. Krákogtam egyet-kettőt és a jobb oldalon levő a fallal függőlegesen álló egyszemélyes ágyhoz sétáltam, viszont csak megálltam a fiú előtt, nem ültem le mellé. Inkább most nem ülök le. Egyébként Zitao szobájának elrendezése és berendezési tárgyai ugyan azok voltak mint Yixinggé, csak éppen meg volt cserélve a két oldal. A falakat sötétbarnára festették és a parketta is ugyan olyan színű volt.
     - Öhm, valójában csak azért jöttem... mert ezt át szerettem volna adni - mondtam halkan, egypárszor megakadva, eközben felemeltem a kezemben lévő ajándéktáskát. Zitao elmosolyodott a pandás tasak láttán, majd közvetlenül a szemembe nézett, s felállt, ismét felém tornyosult ezért meg kellett emelnem a fejem. - Abban biztos vagyok, hogy ilyen ajándékot egyik rajongódtól sem kaptál. Úgy hiszem, sikerült felülmúlni az összeset - hadartam magabiztossággal a hangomban - kezdtem visszatérni, és próbáltam elfelejteni az előző történéseket.
- Hm, valóban? - tette csípőre a kezeit a szőke fiú, és mosolyogva, ajkát beharapva várta a további mondataimat. Mosoly húzódott az arcomra, fogaimat kivillantva hevesen bólogatni kezdtem, miközben két kezembe fogtam az ajándéktáskát.
- Így utólag is boldog születésnapot! - nyújtottam felé a tasakot, s az izgalom úrrá lett rajtam. Remélem tetszeni fog neki!
     Zitao elvette a kezemből a táskát, de nem ült le vele, hanem előttem állva nyitotta szét és vette ki belőle a becsomagolt fényképalbumot. A táskát az ablakpárkányra rakta, a csomagolópapírra is vetett néhány futó pillantást, majd elkezdte kibontani a lényeget. Nem tökölt azzal, hogy szépen szedje le a csomagolást, seperc alatt letépte és láthatóvá vált az elkészített fényképalbum. Zitao ívelt ajkai elnyíltak, és mosolyogva forgatta a kezében a plüssborítós albumot.
- Ez nem semmi - szólalt meg ámulva, és a borítót kezdte vizsgálgatni, vagyis a ráragasztott közös képünket. Tetszik neki.
- Az az igazság, hogy nem egyedül csináltam, a barátnőim segítettek egy kicsit. Remélem nem baj! - kezdtem el mentegetőzni, mert nem úgy akartam feltüntetni, mintha az egészet egyedül készítettem volna. Zitao nem szólt semmit, megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem zavarja a dolog. Kinyitotta az albumot egy általa választott oldalon; olyan oldalhoz ért, amin két olyan képünk volt, melyen egymás mellett aludtunk a próbateremben, teljesen összegabalyodva. Az oldalon szereplő szöveg a "Mert mi alvás közben is imádjuk egymást!" szöveg volt, amit Byul írt oda. Zitao felkuncogott, a szeme pedig az az mellett levő oldalt vizsgálgatta, melyen egy olyan kép állt, amin a fiú nyakában ülök, szintén a próbateremben készült.
- Már most nagyon tetszik! - csukta össze az albumot, majd a párkányra helyezte.
     Egymásra mosolyogtunk, Zitao pedig közel lépett hozzám, és magához húzva átölelt. Nem úgy ölelt meg, mint egy rajongóját, nem veregette meg a hátam, hanem szorosan tartott magánál, arcát a nyakhajlatomba temette. Szorosan fogtam magamhoz, fejem a mellkasának döntöttem, és belélegeztem pólójának finom öblítőillatát. Már-már elolvadtam erős karjai között, és ha nem fogott volna magához, összeestem volna.
     Éreztem, hogy elmozdul, ezért én is követtem a példáját. Nem engedett el, hátamat átkaroló kezei derekamra csúsztak, még mindig magánál tartott, az én tenyereim a mellkasán pihentek - éreztem tenyerem alatt, hogy felgyorsult a szívverése. Nagy szemekkel néztem bele szemeibe, arca közel volt, meleg leheletét bőrömön éreztem. A szívem a másodperc törtrésze alatt gyorsult fel, próbáltam nem hangosan kapkodni a levegőt. Már megint itt tartunk? Fürkészve nézte a reakciómat, kiugró ádámcsutkája folyamatosan fel-le mozdult. Az agyam riadót fújt, hogy el kéne löknöm, de a testem nem engedelmeskedett. Tao a nyelvével benedvesítette ajkait, arcát közelebb vitte az enyémhez, az orrunk hegye összeért, szemét készülte lecsukni.
     Végre észhez tértem, a fejem elrántottam, Zitaót pedig ellöktem a közelemből. Annyira hülye vagyok!
- Ne haragudj Zitao, de nekem ez nem megy! - ráztam hevesen a fejem, miközben mind két kezem égő arcomra tettem, s az ajtó felé kezdtem hátrálni. Miért nem állítottam le? És miért vagyok ennyire zavarban? Oké, oké, én is akartam volna a csókot, de tényleg nem lenne helyes. - Köztünk nem lehet semmi - lépdeltem tovább hátra ijedtséget sugárzó fejjel, Zitao arckifejezését fürkészve. Furcsán nézett rám, nem tudta kitalálni, hogy miért utasítottam vissza másodjára is. Nem tudom, hogy fogok én ezek után a szemébe nézni. Muszáj lesz elfelejtenem, mert elkerülni nem tudom.
     A hátam az ajtónak ütődött, ezért gyorsan megfordultam, a kilincset lenyomva kilöktem az ajtót, kimasíroztam a szobából és visszacsuktam a nyílászárót. Jézusom, ez nagyon kínos volt! Biztos, hogy nagyon idiótának tart emiatt! Nagyokat csaptam az arcomra, miközben a folyosón át átsétáltam a nappaliba. Most azonnal el kell tűnnöm! A nappaliban nagy meglepetésemre Sehunt találtam csak, akivel még nem is találkoztam a nap folyamán.
- Szia! - köszöntem gyorsan és a bejárati ajtóhoz siettem. Minél előbb, annál jobb!
- Minden rendben? - kérdezte a fiú furcsán, nekem pedig megállt a levegőben a kezem. Jól hallottam? Összeráncolt szemöldökkel és kipattant szemekkel kaptam Sehun felé a fejem, és érdeklődve néztem az arcát - ő is engem nézett. Komolyan megkérdezte? Végül is nem szóltam semmit, váll rántva bólintottam, lehajoltam és a cipőimet gyorsan lábaimra vettem. Villámgyorsan bekötöttem a fűzőket, mintha mérték volna az időmet, s már nyúltam is volna a kilincsért, ha nem jut eszembe a pulóverom, melyet Yixing ágyán hagytam. Már nem megyek vissza. Lenyomtam a kilincset és feltéptem az ajtót.
     - Mira, várj! - kiáltott fel Zitao mögöttem, viszont nem mertem felé nézni. Nem, nem, nem!
- Sziasztok! - köszöntem hangosan, vissza sem nézve, átléptem a küszöböt és magam mögött becsuktam az ajtót. Esküszöm, hogy nem vagyok normális. Ennél gyerekesebben már nem is viselkedhetnék.
     Lefutottam a lépcsőkön, kifutottam a háztömbből nem is gondolva a kettő pitbullra, majd egészen a kapuig rohantam. Kinyitottam a vaskaput, majd azon is átlépve visszacsuktam. A levegő szerencsére nem hűlt le, sőt, még jobban felmelegedett, a Nap is erősen sütött. Ez szégyen. Ha ezt a srácok megtudják, akkor rajtam fognak röhögni egy hétig. Sőt, ha Edina is megtudja, folyamatosan emlegetni fogja.
     Futni kezdtem hazafelé, vissza sem nézve a háztömbre.

2015. július 28., kedd

Chapter 24.



    Az erdőben sétálok egy keskeny ösvényen. Délelőtt körüljárhat az idő, a ritka, nem összeérő lombkoronák miatt a Nap erős sugarai égetik egész testem, ezzel verítéket képezve. Mind két oldalamon sűrű, magas fák állnak, melyeket már behálóztak az indák és más sűrű gazok. Pókhálók csüngnek az ágakon, melyek közepén apró pókok izgatottan várnak prédájukra. A madarak sajnos nem csivitelnek életvidáman, alig akad egy-kettő, mely megosztja a közönséggel gyönyörű énekét. Friss virágillat terjeng a levegőben, a szellő kellemesen  langyos, simogatja felforrósodott bőröm. Kedves és nyugodt minden, sehol egy ragadozó, mely felbolygatná az idillt. Végtelen nyugalom száll rá lelkemre, teljes megkönnyebbülést és harmóniát érzek. Céltalanul bolyongok, magam sem tudom, mit keresek újra ezen a helyen. Valaki megjelenik előttem, ezért meg kell állnom, viszont nem ijedek meg tőle.  A Naptól nem látom az alakot, kezemmel ellenzőt képzek a szemem elé és felnézek az alakra. Felismerem Yixinget, ezért elmosolyodom, bár fogalmam sincs, hogy hogyan bukkant fel előttem ilyen hirtelen. Nem szól egy szót sem, még csak nem is köszön. Fogait kivillantva, boldogan mosolyog rám, melynek az okát nem tudom kitalálni. Egészen közel lépked hozzám, ajkai súrolják homlokom. Hónom alatt átnyúlva ölel szorosan magához, ez a tette teljesen ledöbbent, vissza sem ölelek. Nem érzem kényelmetlennek, sőt, egészen megnyugtató, mert a fiúból olyan energia áramlik, mely nyugtatóan hat rám, körbehálózza egész testem, ezáltal lelkem is. Ez az érzés egy pillanat alatt megszűnik, s érzem, hogy Yixing teste megfeszül, a hátamnál mind két kezével pólómat gyűri. Átfordít minket, így helyet cserélünk. Rossz előérzetem támad, mintha hamarosan történne valami. Yixingből egy hatalmas, fájdalmas ordítás tör fel, testem pedig majdnem szétroppantja, annyira szorít.


     Felnyitottam a szemem, szaporán lélegeztem résnyire nyitott ajkakkal, de sajnos minden egyes lélegzetvételnél fájdalom szúrt a mellkasomba. Mi volt ez az álom? A nyál felgyülemlett a számban, ezért összezártam kiszáradt ajkaim, majd egy hatalmasat nyeltem. Kínzó, égető fájdalom kísérte a váladék útját, a torkomhoz akartam kapni, viszont nem tudtam felemelni a karom. Úgy éreztem, mintha kiszállt volna végtagomból az élet. Mi a...? Rossznak éreztem a közérzetem, a fejem fájt és lüktetett, orromon pedig nem tudtam lélegezni:  be volt dugulva. A lélegzetvétel is nehezen ment, a hideg is rázott. Megpróbáltam felemelni a másik karom, de azt is csak egy kicsit tudtam elemelni a matracról. Legyengültem. Mi történhetett?
     Az olimpia emlékképei jelentek meg előttem, legfőképpen az utolsó helyszín, amely a Megsemmisülések Erdeje volt. Az eső szakadni kezdett, teljesen átáztak a ruháim. Össze-vissza bolyongtam nővéreméket keresve, akiket lehagytam még az elején, viszont fogalmam sem volt, hogy merre kell menni. Üldözőbe vett egy fekete farkas, kettő hullát találtam felakasztva az ágra, s az is kiderült, hogy ki is volt a gyilkosuk. Elvesztettem Dongsunt és a két nőn kívül még három munkatársam. Ahj Istenem, ez túl sok információ! Hogy történhetett mindez?
     Össze voltam zavarodva, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, mikor felismertem a saját szobám. Le volt engedve a redőny és még a sötétítő is be volt húzva. Hiába feküdtem a meleg takaró alatt, mégis dideregtem. Mi van velem?
- E... na... - Megpróbáltam kiáltani nővéremnek, de alig jött ki valami a számon és az is csak suttogás formájában. Rettentően fájt a torkom, s ezek szerint a hangom is elment. Az erdőben fázhattam meg ennyire. Újabb emlékképek sora úszott elém, olyannyira valóságosak voltak, mintha csak a plafonra vetítenék azokat. Már-már tisztán hallottam az elhangzott párbeszédeket és az erdő, s eső zajait. Mintha csak egy felvett videó játszódna, úgy jöttek szemem elé sorban a képkockák: Jihun a fához szorított, azt tervezte, hogy megerőszakol, majd megöl. Soha nem tapasztalt erővel szabadítottam ki magam, s még le is kevertem neki párat, majd elfutottam előle. Fel akartam mászni egy fára, de ekkor két munkatársam láttam meg, amint fekete farkasok üldözik őket, később el is kapták őket. Újra próbálkoztam a fa mászásával, majdnem eljutottam a kiválasztott magasan levő vastag ágra de ekkor villámcsapásként jelent meg Jihun, én ijedtemben elengedtem magam és a földre zuhantam. Elfutottam, elestem, Jihun megtalált, majd a férfi megsokszorozódott, rám vetették magukat, és szabdalni kezdték a testem a késeikkel. S ekkor jött valami, ami megállította őket, az utolsó emlékem pedig az, hogy az valami a hátára vett.
     Pulzusom felugrott, gyors ütemben vert a szívem - úgy éreztem, mintha csak újra átéreztem volna a borzalmakat. A víz levert, tisztán éreztem a homlokomról legyöngyöző izzadságot, mégis fáztam. Aki megmentett, az Kékszemű lehetett? Biztos, hogy ő volt az. S lehet, hogy tőle származott az az erős fény. Nagy, lassú levegőket vettem, ezzel a módszerrel próbáltam felkavart lelkem, s testem megnyugtatni. Lehunytam a szemem, majd nyelvem végigvezettem cserepes ajkaimon - már jó ideje nem juthattam folyadékhoz. Mennyit alhattam? Hányadika van ma? A lélegzés egyre kényelmetlenebbé vált a szúró fájdalom miatt, torkom is szabályosan égett, a veríték is zavart, bár nem tudtam letörölni homlokomról. Fenébe! Miért nem tudok mozogni? Arra sem volt erőm, hogy jobban bevackoljam magam a meleg takaróm alá, viszont úgy sem lett volna jobb, mert a hideg rázott.
     Hol lehet Edina? Ugye neki nem lett semmi baja? Immár nyitott szemekkel nehézkesen fordítottam az ajtó felé a fejem, mely nyitva állt. Próbáltam a kinti környezetre fokuszálni, mert eléggé homályos volt - nem láttam távolra. Valamilyen szinten kivettem a nappalit, a konyhát és a nyitott fürdőajtót. A fürdőben egy még jobban elmosódott alakot véltem felfedezni - talán a rossz látásomra rátett egy lapáttal az álmosság. Mert álmos voltam, gyengének éreztem magam, alig tudtam nyitva tartani égő szemem.
     - Di... na. - Ismét csak erőtlen suttogást tudtam kipréselni ajkaim közt. Felhagytam hát a további próbálkozásokkal, majd a fejem visszafordítottam, s a plafont kezdtem vizslatni. Jobb lesz, ha inkább visszaalszom. Lecsuktam ólom nehéz pilláim, a fejemet kiürítettem, a teljes sötétségre összpontosítottam. Vajon a fiúk visszajöttek már? Ha igen, akkor mit gondoltak, miért nem mentem be? Hanyagnak fognak tartani. Akaratlanul szökött a fejembe ez a nevetséges kijelentés. Nem fognak hanyagnak tartani, ha elmondta nekik Edina, hogy mi a helyzet. Hm, az is lehet, hogy azok az ijesztő események csak pár órája történtek. De akkor meg nem lennék ennyire beteg! Aish, mikre nem gondolok. Betegen teljesen megzakkanok. Idegesen fújtam fel az arcom, mert a gondolataim csak nem akartak lenyugodni - olyan volt, mintha nem is én irányítottam volna őket.
     - Látom, ébren vagy. - Tompán hallottam nővérem hangját, olyannyira, hogy azt hittem csak képzelem. Jéghideg érzés hozott vissza a valóságba, mely az egész arcomon szétáradt, s nedvességet is hagyott maga után - nővérem vizes ruhával törölgette az arcom. Kellemes volt, bár még jobban dideregtem, egész testemen libabőrt képzett. - Magas a lázad. - Nagy sóhajtás kíséretében jelentette ki, hangja megbánással és szomorúsággal keveredett. Miattam ne legyen szomorú. - Tudsz beszélni?
- E... kcsit. - Megerőltető volt a kommunikálás, meg sem lepődtem beszélő képességemen, mert mindig mikor beteg vagyok, a hangszálaim felmondják a szolgálatot.
- Aludj - nyomott puszit a homlokomra, még utoljára áttörölte a hideg vizes ruhával az arcom, majd az anyagot a homlokomra helyezte. - Az orvos két óra múlva itt lesz. - Távolról észleltem beszédét, már az ajtóban állhatott. Milyen orvos? Az ajtó halk puffanása jelezte, hogy becsukták. Elhalt körülöttem minden, körbeölelt az édes némaság. Jobb lesz, ha alszom.

***
     - Ne gondold, hogy ezennel vége. Ne gondold, hogy feladjuk a küzdelmet. Jihun csak egy volt a sok közül, rengetegen vagyunk, szerte Ázsiában. Addig nem nyugszunk, míg el nem kapunk titeket, Miranda. Miért viselkedtek úgy, mintha tiétek lenne a Föld? A magadfajta korcsok csak bemocskoljátok a Világunkat! Viszont ti szerencsések vagytok - nemes cél érdekében haltok meg!

     A szemeim már másodjára pattantak ki azon a napon. Ez meg... ki volt? Kinek a hangja?
Mély orgánuma még a lelkem is remegésre késztette, dörmögött, s elsősorban túlvilági hatást keltett - mintha nem is ember beszélt volna. Visszhangot vert a fejemben, sajnos élő test nem járt a hanghoz. Olyan hatást keltett, mint mikor valaki egy hangszóróba beszél bele. Attól még ez nem normális! Biztos megőrültem! Először Yixing, most meg ez a test nélküli hang. A tudatom amennyire csak lehetett, kitisztítottam, megpróbálkoztam a még mindig a fejemben visszhangzó hang elnyomásával. Annyira valóságos volt. Viszont nem igazán tudom értelmezni a beszédet. Kik vannak rengetegen? Miért akarnak engem elkapni? Kiket akarnak még elkapni? Miért nevezett korcsnak? S milyen nemes cél érdekében halunk meg? Utálom a fejtörőket! Jobb, ha nem is foglalkozom ezzel, úgy sem lenne értelme. 
     Lehunytam a szemem, majd megmozgattam mind a tíz ujjam. Már nem éreztem magam annyira gyengének és fáradtnak, úgymond újjászülettem az alvás miatt. A megfázás viszont nem múlt el - hogy is múlhatott volna el? A mellkasom fájt, s torkom is égett, az orron át való légzés sem ment. A közérzetem még mindig rossz volt, de a testem már nem éreztem szörnyűen erőtlennek. Lassan emeltem fel a bal karom - sikerült megemelnem. Hál' Istennek, újra én irányítok. Megemeltem a jobb karom is, majd lerántottam magamról a takarót - már nagyon melegem volt alatta. Lemehetett a lázam. Vajon az a doki mikor jön? Egyáltalán milyen doktorról van szó? Házhoz jönnek az orvosok?
     Sötét volt a szobában, s már a redőny sem, s a függöny sem volt behúzva. Az ablak tárva-nyitva állt, a hideg, májusi esti levegő beszállingózott a szobába. Nem vágytam a hidegre, s a testem is ellenkezett, mikor az egész takarót lerugdaltam magamról. Francba, Edina. A takaró gombócba gyűrődve esett le a szőnyegre. Nehézkesen felültem, s már megszokásból néztem magamon végig: mellkasomon és hasamon fehér kötések virítottak, olyan hatást keltettem, mint egy félben hagyott múmia. Megtörtént. A kötés miatt melleim is lenyomódtak, úgy nézett ki, mintha nem is lennének. Combjaimra is egy-egy fáslit tekertek. Megtámadtak. Védtelen voltam. Valamiért nem éreztem a sebek fájdalmát, pedig az lett volna a normális ha égnek. Ennyi érzéstelenítőt kaptam volna?
     Elszontyolodva tettem hasamra a kezem, a történtek ismét egy pillanat alatt zúdultak rám - a sírás határán álltam, szemeim égtek, összeszorított fogakkal és ajkakkal fojtottam könnyeim vissza. Halkan hüppögtem, szabad kezemmel - amivel épp nem hasam simogattam - vékony, befáslizott combomba markoltam, hogy még inkább visszafojtsam a zokogást. A fájdalom megtette a hatását, viszont a kétségbeesett hüppögést nem tudtam abbahagyni. Ott sem sírtam - annyira - miért fojtogatja a torkom a zokogás?
     Nehézkesen - mint egy idős ember - csúsztam az ágy szélére és tettem le talpaim a puha szőnyegre. Tenyereimmel megtámaszkodtam testem két oldalán, majd a segítségükkel felnyomtam magam állóhelyzetbe. Bizonytalanul álltam ropi lábaimon, remegtek a megterheléstől. Utálok beteg lenni. Lassú, apró mozdulatokkal tettem meg az utat az ablakig, majd mielőtt még becsuktam volna, kitekintettem az esti világra.
     Fényáradatban úszott egész Gangnam területe, a távolban a vonatok, az autók és a mentőautók zajait lehetett hallani. Pár madár még mindig elszántan csicsergett, a szél hideg volt, a lombkoronákat megmozgatóan járt-kelt, az ég tiszta volt, tele csillagokkal. Békés minden. Belöktem az ablakot, majd elfordítottam a fehér fogantyút, kizárva a kinti életet. Még utoljára az éjszakai városra pillantottam, és hátat fordítottam a nyílászárónak.
     A szobám elejébe botorkáltam, majd felkattintottam az ajtóm melletti kapcsolót. Az erős fényáradat miatt egy pillanatra le kellett hunynom a szemem - megszoktam már a sötétet, és ez a hirtelen váltás nem tett jót a retinámnak.
      A szekrényem melletti egész alakos tükör elé lépkedtem, s szembenéztem saját magammal. Elborzadtam testem látványán: a szokásosnál is vékonyabb voltam, a karjaim és lábaim a csontvázéval vetekedtek, s nem utolsó sorban úgy éreztem magam, mintha súlytalan lennék. Tényleg egy múmiához hasonlítok. Már észleltem, hogy az egész felsőtestem és combom fásliba van bugyolálva, de még mind két felkarom is pólyába csomagolták. Lábszáraimon, térdemen és kiálló medence csontomon csúnya véraláfutások és kék-zöld foltok éktelenkedtek.  A fáslikon kívül csak egy lila francia bugyi volt rajtam, az volt az egyetlen ruhanemű a testemen - s ami cserélésre szorulónak nyilvánítottam, mert jócskán beleizzadtam.
     Közelebb lépdeltem a tükörhöz, az arcomat is alaposan szemügyre vettem: aranybarna szemeim nem fénylettek az életerőtől, V-alakú arcom beesett, szemeim alatt sötét karikák húzódtak mint Zitaónak, orrom vörös volt, telt ajkaim színtelenné és cserepessé váltak. Visszatért a régi én. Még egy változást észrevettem. Azt hittem, hogy képzelődöm, viszont mikor hátranyúltam a hajamhoz, elképedtem, s ezt arcom is tükrözte: a hajam csupán csak vállig ért. Levágták. De ki? Mikor? Viszont a vágás nem profi munka volt, mert hátul sokkal rövidebb lett a hajam, mint azt előröl látni lehetett, elől pedig míg az egyik oldalon rövid volt, a másikon kétszer hosszabb. Rá férne egy igazítás. Hajam sem volt már szép gesztenye barna, fakón tarkította fejem. Szörnyen nézek ki.
     Az ajtó nyitódására eszméltem fel, viszont csak Edina volt a hívatlan vendég.
- Mit csinálsz? Feküdj vissza, pihenned kell! - Teljesen úgy viselkedett, mintha az édesanyám lenne. Talán most már tudok beszélni. Megköszörültem a torkom, viszont akkora fájdalom szúrt testrészembe, hogy még a könnyem is kicsordult. Reflexből kaptam oda a kezem.
- Csak... csak megnéztem magam a tükörben - motyogtam, amennyire hangszálaim engedték. Tapsikoltam volna örömömben, amiért sikerült épkézláb mondatot összehoznom, viszont nem voltam abban az állapotban, hogy örüljek.
- Most hogy mondod... köszi, hogy eszembe juttattad - mutattam fel a mutatóujját, s mire kettőt pislogtam, Edina eltűnt a szobámból. Mi lelte? Nem mozdultam, csak néztem a szobámból, ahogy Edina a nappaliban egy fehér, üres szatyor felé nyúlt, megfogta a füleit, majd azzal együtt sétált be hozzám. Mi lehet abban?
     - Leveszem a kötéseid - rázta meg a zacskót halványan mosolyogva. Szemügyre vettem az arcát, látszott rajta, hogy nagyon el van fáradva. Kerekded arca nyúzottságról árulkodott, méregzöld szemei fénytelenek voltak, szemei alatt neki is karikák éktelenkedtek, rövid, világos barna haja szanaszét állt. Mióta lett barna a haja? Emlékeim szerint feketének kéne lennie.
- Miért barna a hajad? - érdeklődtem, s próbáltam lenyelni a torkomban összegyűlt slejmet, de nehezen ment. Nővérem letette a kezéből a táskát a földre, finoman megfogta csontos vállaim és a hátamat fordította maga felé, így újra a tükör felé fordultam.
- Átfestettem - válaszolt megvonva a vállát, s elkezdte az alsó kötést letekerni a hasamról. Oda merjek nézni? Inkább nem. Összeszorítottam a szemem, miközben mozdulatlanul tűrtem, ahogy kiteker a pólyából. - Nyugodtan odanézhetsz. A hátad rosszabb.
     A hideg megcsapta a bőröm, égő fájdalom is párosult hozzá. A hátamon jobban éreztem a fájdalmat. Mikorra fog mindez begyógyulni...? Hogy fogok én így dolgozni?! Nem nyitottam ki a szemem, mert a teljes végeredményt akartam látni. Kezeim ökölbe szorítottam, lábujjaim a szőnyegbe fúrtam, mert ahogy Edina szedegette a kötéseket, úgy kezdett el lángolni a testem. Nehezen tudnám leírni azt a kínt, amit akkor éreztem: mintha csak a pokolban lennék, s a kis ördögök kapargatnák a bőröm karmaikkal. A fájdalomtól észre sem vettem a könnyeimet, melyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon.
     Edina megszabadított a karomon és a lábamon levő kötésektől is. Erőt vettem magamon, majd kinyitottam a szemem. Homályosan láttam a könnyektől, szipogva törölgettem meg a szemeim - ettől a mozdulattól éreztem, hogy a karomon levő sebek kellemetlenül húzódnak. Jól gondoltam, a kötés alatt nem volt melltartóm, ezért melleim csupaszon maradtak. Zavarni nem zavart, mert nővérem előtt nem voltam szégyenlős.
     Nem borzadtam el különösebben a látványomon, mert előröl nézve nem volt olyan szörnyű a helyzet: mélynek tűnő eldeformálódott iksz a bal combomon, a jobbon egy hosszabb vágás, a hasamon is keresztben egy vágás, a mellkasom ép volt. Elfordultam, oldalt álltam a tükörnek. Bal felkaromon csúnya szúrt seb vöröslött. Most jön a fekete leves. Hátat fordítottam a tükörnek, a fejem pedig nehézkesen a tükör felé mozdítottam, szemeimet meresztettem. Féktelen dühöt, szomorúságot, fájdalmat éreztem, amikor kiélesedett előttem a tükörben látott, nagyon is valóságos kép - mert nem akartam elhinni azt, hogy ez történt velem. Meg sem tudtam számolni, hány mély, vörös vágást ejtettek a Jihunok a hátamon, volt köztük egészen kicsi, de egészen hosszú is. A legelborzasztóbb még is az volt, mikor észrevettem a keresztbe futó, hosszú, összevarrt sebet a hátamon. Te jóságos ég.
     - Mira, nem tudom ki és miért tette ezt veled... de a rendőrök már keresik. - Edina halk, sírós hangja hozott vissza a valóságba. Ha Kékszemű mentett meg, nehezen fogják megtalálni. Nővérem ritkán sírt, s csak akkor, ha nagy lelki sérelem érte. Olyankor mindig a szívem szakadt meg, ha láttam az eltorzult arcát. Felé fordítottam a fejem, ő pedig egyből elkapta rólam tekintetét, lehajtotta a fejét és folyamatosan törölgette az arcát. Kellett nekem lemaradnom akkor... nem történt volna meg mindez, ha jobban figyelek.  
- Ne sírj, Edina. Itt vagyok, élek és virulok - simogattam meg a vállát nyugtatás képp. Elrántotta a vállát, ezzel sikerült döbbenetet kiváltania belőlem. Mi van?
- Virulsz?! Nézz magadra! Valaki nagyon csúnyán összevagdosott, a testalkatod pedig megint egy anorexiáséval vetekszik! Szerinted ez a virulás? - Kiabálás közben hadonászott az arcom előtt, le is csapott volna nagy hevességében, ha nem hajolok el. Teljes mértékben igazat adtam neki, hazudtam volna saját magamnak, ha megcáfoltam volna a nyilvánvaló tényeket, melyeket közölt velem. Helyette inkább csak magamban forrongtam, hogy mennyire felelőtlen voltam. A rendőrség biztos, hogy nem fog Jihun nyomára bukkanni. Remélem Kékszemű széttépte azt a rohadékot. Az nem fér a fejembe... hogy a férfi szeme miért izzott vörösen?
     - Lezuhanyozhatok? - kérdeztem halkan. Izzadtnak és büdösnek éreztem magam, s túlságosan melegem volt.
- Csak a segítségemmel - közölte ellentmondást nem tűrő hangon Edina. Szemei vörösek voltak és csillogtak, haja izzadt homlokára tapadt. - Sietnünk kell, mert az orvos fél óra múlva itt lesz, hogy bepólyázzon. - Szavai hallatán kikerekítettem a szemeim és hitetlenkedve néztem Dinára.
- Ezeket a kötéseket is az orvos rakta rám? - böktem a zacskóban levő elhasznált fáslik felé. De hát akkor is meztelen voltam.. majdnem.
- Ne hisztizz. Nincs melled, amit bámulhatott volna - mondta nemtörődöm arcot magára erőltetve nővérem, bár szája sarkában ott bujkált a huncut mosolya. Tányérnagyságú szemekkel és tátott szájjal, hápogva néztem rá.
- Hogy volt merszed?! - kiabáltam, a kiabálásból viszont suttogás és sipákolás lett, mindeközben próbáltam nagyot csapni a vállára. Hát ez aztán lekvár volt... ütni sem tudok. Nővérem, mintha az előbb nem is sírt volna, felnevetett, majd megfogta a kezem.
- Gyere, lemosdatlak - azzal kihúzott a szobámból.
  
     A fürdés maga volt a mennyország és egyben a pokol is: mennyország, mert a sebeimnek jót tett a hideg víz, és pokol, mert nővérem nagyon alacsonyra állította a hőfokot. Dina egy szivacs segítségével mosdatott le, mert vigyáznia kellett a varrásra - nem is értem, miért nem fájt a hátam, mikor hanyatt feküdve aludtam.
     Amíg Edina elment a köntösömért és egy alsóneműért, addig törölközőbe csavarva a csaphoz sétáltam, a fogápoló felszerelésem kiszedtem a fehér műanyag poharamból, majd megnyitottam a csapot és alá raktam a poharat. Miután félig tele lett, elzártam a vizet, s kis kortyokban kezdtem szürcsölni a folyadékot. Alig ment le torkomon a víz, mert nyeléskor a torkom folyamatosan égett. Így enni sem tudok. Pedig már fáj a gyomrom. Kiborítottam a pohár tartalmát, visszatettem a helyére, majd a fogkrémért és a fogkeféért nyúltam.
     Alaposan megmostam a fogam, közben nővérem is visszatért, s mögöttem állva várta, hogy végezzek. Visszatettem a kellékeket a pohárba, kiöblítettem a szám, majd megtöröltem kezeimet a kéztörlőbe. Szembe fordultam nővéremmel és lassan leszedtem a törölközőt magamról. Elvettem testvéremtől a felém nyújtott alsóneműt, s bár nehézkesen, de felvettem. Edina segített felvenni a köntöst, ami kicsit nagy volt rám.
     Magára hagytam testvéremet, mert volt egy kis elintézni való dolga, majd visszamentem a szobámba, ahol véletlenül égve hagytuk a villanyt. Leültem az ágyam végébe, ezután felhúztam a köntösöm ujjait, viszont azok azon nyomban feladták a szolgálatot, és visszacsúsztak helyükre. Nedves, immár rövid hajamba vezettem ujjaim, barátkoztam azzal az érzéssel, hogy épphogy csak a vállamig ér. Simogattam és csavargattam, rendkívül tetszett a hosszúsága - és az is egy jó pont volt, hogy nem lógott a szemembe. Ha felerősödöm, még jobban levágatom. Nekem itt nem fog a tarkómra lógni nyáron. 
     - Én vágtam le. - Edina sétált be egy fél literes flakonnal és szívószállal a kezében. Nem tudtam beazonosítani a flakon tartalmát, úgy nézett ki, mint a tej, de még sem volt az.
- Az mi? - böktem az üveg irányába, amit nővérem letett a földre, az ágy mellé. Kezében a szívószállal ült le mellém, szabad kezével megsimogatta a hajam.
- Vanília turmix - nyújtotta felém a szívószálat, melyet felhúzott szemöldökkel fogadtam el. Turmix? Nekem?  - Biztos éhes lehetsz már - tette ölébe a kezeit, összezárta a lábait és mélyet sóhajtott.
- És ettől én jól fogok lakni? - hajoltam le az üvegért, visszaegyenesedtem és megforgattam a tárolóeszközt. A sűrű massza ide-oda löttyent, abban a percben nem volt lélekerőm szürcsölni azt.
     - Miért vágtad le a hajam? - érdeklődtem, majd letekertem az üvegről a kupakot, s belecsúsztattam a zöld szívószálat. Felhajtottam a végét, majd bekaptam és szívtam kicsit az italból. Az ízéből semmit sem éreztem, csak annyit észleltem, hogy a számban van. Így nem lesz élvezet meginni. Gyorsan lenyeltem, hogy annál rövidebb ideig tartson a fájdalom.
- A hajad nagy része összeállt a sártól, ráadásul össze is gubancolódott. Megpróbáltam kimosni és kifésülni, de nem tudtam, s annyira felidegesítettem magam, hogy inkább levágtam. Úgy is mondogattad, hogy te is rövid hajat szeretnél. - Csendben hallgattam monológját és szürcsöltem a turmixot. Azt vártam, hogy a mondata végére elmosolyodik, viszont nem tette. Az hogy lehetséges, hogy én mindebből semmit sem érzékeltem? Ennyire mélyen aludtam? Szomorúan nézett maga elé, még véletlenül sem engem vizslatott. Nagyon bánthatják a történtek. Jobban, mint engem. Pedig én éltem át. 
     - Ne emészd magad. Jól-
Hevesen félbeszakított:
- Dehogy vagy jól! Nézz már magadra! Mira. Meg. Akartak. Ölni. - Mély, szájbarágós hangon tagolta mondata szavait, mélyen a szemembe nézve. Nem hatott meg, s nem is mutattam megbánást, kiskutya szemekkel, szívószállal a számban pislogtam rá. Kilöktem nyelvemmel a műanyagot, majd megtöröltem a szám. Túlságosan aggódik.
- Nem akartak megölni! - Oh, hogy ez mekkora hazugság. - Akkor nem lennék most itt!
- Meg akartak ölni, de úgy döntöttek, hogy az még jobb halál, ha csendben elvérzel! - Az arcomba üvöltött. Szó szerint. Az arcomba. Megilletődve, kikerekedett szemekkel álltam a tekintetét. - Van fogalmad róla, hogy éreztem magam, mikor rád találtam? Tiszta vér és sár voltál, a ruhád is szétszabdalták! Csoda hogy nem erőszakolt meg az, aki ezt csinálta! Istenem, csak kerüljön elő és a saját kezemmel belezem ki! - Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nővérem még sosem hallottam és láttam ilyennek. Szemei már-már vérben forogtak, ordításától az egész lakás zengett, s ne felejtsem ki a felsorolásból a "saját kezemmel belezem ki" fenyegetőzését - merthogy Edina utálja az erőszakot, ezért is tartottam furcsának. Előtört belőle az állat. Újfent igazat adtam neki, mivel is cáfolhattam volna meg? Csakhogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni egy másik mondatot, ami elhangzott a szájából: rám talált? Érzékeltem, hogy valami, feltehetőleg Kékszemű a hátára vett. Akkor miért találtak rám? Talán az állat azért rakott le valahol, mert azt akarta, hogy nővérem segítsen rajtam? Mindig is tudtam, hogy okos farkas. Majd ha felépülök, el kell mennem megköszönni neki, hogy megmentett. 
- Nyugodj meg, oké? Ijesztően nézel ki - paskoltam meg a bal kezemmel a vállát. Ökölbe szorított kezekkel, csaknem remegve az idegességtől ült mellettem, szemei a szőnyeget pásztázták.
     - Hahó! Edina, itt vagy? - Félelmetesen ismerős hangot hallottam meg a bejárati ajtó felől - talán az általam ismert orgánumnál volt hangyányival mélyebb. Felrántottam szemöldökeim, miközben hallgattam a motoszkálást kintről, és elemeztem fejemben a rég nem hallott hangot. Megpróbálkoztam agyam hangfelismerőjét felpörgetni, erősen koncentráltam a keresgélésre. A kinti, puffanó lépteket egyre közelebbről hallottam, a két fokos lépcsőnél járhatott, mely a szobámba vezetett. Gyerünk! Hallottam már ezt a hangot! Rajta... Csak nem akart eszembe jutni, az ettől keletkezett idegességtől körmeimet a tenyereimbe vájtam. 
     És ekkor elérte a szobám az alak. Először csak pipaszár lábait és fekete boka zokniját pillantottam meg. A hang tulajdonosának képe pedig a másodperc törtrésze alatt villant meg lelki szemeim előtt. John... Abban a pillanatban az illető arcára kaptam a fejem, s rögvest nagy lendületet véve felpattantam az ágyamról egy kisebb kiáltás kíséretében. A rég nem látott, utoljára a fán csüngő John állt előttem teljes életnagyságban! Ez nem lehet igaz! Ilyen nem létezik! Ugyan az a csontos, szimmetrikus arc, ugyan azok a vágott, meleg, mélybarna szemek, a vékony egyenes szemöldök, a telt ajkak, a pisze orr és a sápadt bőr is megegyezett. Továbbá az a jól látható heg is pontosan egyezett a bal pofacsontja környékén, mint Johnnak. Még a fekete haja és az összeborzolt hajstílusa is kiköpött ugyan olyan. Mindeközben az érkező férfi felvont szemöldökkel nézte végig csodálkozásom, azonban engem hidegen hagyott mert... mert ő volt az! Magam elé képzeltem megdöbbent, egyben megbotránkozott arckifejezésem. A magassága, a vékonysága is egy és ugyan az! John - vagy a klónja - mosolyt erőltetett magára, majd meghajolt, tiszteletét kifejezve.
     - Sziasztok - Istenem, az a hang!  
- John? - cincogtam, soha nem hallott vékony tónussal a hangomban. A férfi megilletődött a kérdésemtől. Kidüllesztett szemekkel, továbbra is mozdulatlanul állva pislogtam felé. Kiköpött John, de mégsem! Ennek az ál Johnnak más a kisugárzása. Amolyan... nyomasztó aura lengi körbe. 
- Changmin, ne haragudj, és ne érezd magad kényelmetlenül a húgom viselkedése miatt. - A szemem sarkából láttam, hogy az addig csendben meglapuló nővérem felpattant, majd meghajolt a férfi előtt. Changmin? Elszomorodtam, s kiszökött belőlem egy nagy sóhaj - amit azon nyomban meg is bántam, mert a figyelmen kívül hagyott fájdalom villámként csapott belém. Mérhetetlen csalódottságot éreztem, bár mit is képzeltem? John felébredt a halálból? Ilyen nem létezik. De mintha ő állna előttem! Ugyan úgy néz ki!
- Semmi gond, Edina. Nem kell mentegetőznöd, hisz' tinédzser. Hozzájuk külön lexikon szükséges - kuncogott a férfi, majd nővérem kikerülve sétált az ágyamhoz és lerakta a kezében tartott fekete orvosi táskát. Ő az orvos? - Na, ahogy látom felébredt a betegünk. Átaludtál két napot, kicsi lány - intézte felém ugrató szavait csípőre tett kezekkel, félmosollyal az arcán. Két napot? Harmadika van? Arcomra kiült a jól ismert döbbenet, bár már elfáradt a sok mimikától, amiket bemutattam abban a három percben.
- Megyek, hagylak dolgozni. Kérsz egy kávét? Tudom, hogy igen, ne ellenkezz. Mira, te meg viselkedj rendesen! - Dina hangja gyorsan váltott át mézes-mázasból haragossá és keménnyé. Felhúztam a szemöldököm, nem értettem, hogy mire fel az az előbbi hangnem, mellyel velem beszélt. Most mi van? Nem tettem vagy mondtam semmi rosszat. Nővérem megeresztett a férfi felé egy mosolyt, majd hosszú lábainak köszönhetően hamar eltűnt a szobámból, s az ajtót is becsukta maga után. Egyedül maradtam John hasonmásával. 
     Az orvos fürkésző szemeivel méregetett engem, még mindig csípőre tett kezekkel állt. Nem mozdultam az ágyam mellől, és az előttem állót figyeltem pofátlanul, már-már magamba ittam arca látványát. Ő az, de mégsem. Hirtelen mozdult meg, s én reflexszerűen rándultam össze, pedig csak a kezét nyújtotta.  
- Dr. Eom vagyok, de nyugodtan hívhatsz a nevemen is - mosolygott, közvetlen hangja ismét csak meglepődésre késztetett. Tétovázva pislogtam kinyújtott kezére, hosszú, csontos ujjaira, de végül megembereltem magam, majd óvatosan közelebb léptem. Lassan ráztunk kezet, s amint letelt a kézfogási idő, hevesen rántottam el végtagom, mintha csak egy leprással fogtam volna kezet - pedig ez nem volt így, mert a férfi tenyere meleg volt és puha.
- A nevem Mira - mutatkoztam be kicsit késve, de hangom olyannyira halk és erőtlen volt, hogy még én is alig értettem, amit mondtam. Felesleges volt bemutatkoznom, szerintem már tudja, hogy ki vagyok.   
     - Hogy érzed magad, Mira? - lépett a táskájához, majd leguggolt, hogy egy magasságban legyen a cuccával. Leültem az ágyra, majd lábaimat keresztbe tettem. Rá kell kérdeznem. - Hogy vagy? Hm? - kérdezett rá újból, csöppnyi türelmetlenséggel a hangjában, miközben a táskájából hat csomag fáslit, egy üveg barna löttyöt, vattapamacsokat és egy fehér sprayes flakont pakolt ki. Egy ideig még némán méregettem az orvosi felszereléseket, majd válaszoltam:
- Azon kívül, hogy rossz a közérzetem, fáj a mellkasom, ég a torkom olyannyira, hogy jóformán nem tudok nyelni, nem tudok az orromon levegőt venni, ismét lesoványodtam - valahogy - anorexiás kinézetűre, ráadásul az egész testem tele van súlyos vágásokkal... azon kívül jól. Nem látod? Kicsattanok. - Nem nagyon szerettem volna gúnyt csempészni a hangomba, de sajnos fröcsögött a mondandóm tőle. Changmint - Johnt - ez nem zavarta, monológom közben egy pár fehér gumikesztyűt húzott fel kezeire, mindeközben sűrűn bólogatott. Fura egy szerzet. Amúgy meg hány kiló lehetek? Egyáltalán hogy tudok még mozogni vagy ilyesmi?
- Most nem vizsgállak mert, mert az tegnap már megtettem. Lekezelem és bekötöm a sebeid, majd adok egy infúziót. - Infúziót? Nem vizsgál meg, mert azt tegnap már megtette? Varázsló. De. Miért kell nekem infúzió? - Látom az arcod. Ne ijedj meg - nevetett fel, mintha csak vicces lenne az, hogy majd egy tűt szúr a kezembe! 
- Könnyű azt mondani. Amúgy nem újdonság, régebben rengetegszer voltam infúzióra kötve. - S nem is hazudtam, mert mikor volt az a súlyos betegségem, sokszor kellett ilyen formában gyógyszert és folyadékot juttatni a szervezetembe.  
- Vedd le a köntösöd. - Lazán jelentette ki, a gyomrom pedig egy pillanat alatt zsugorodott össze. Edina miért hagyott egyedül vele?
     Kelletlenül álltam fel, majd lassan, az időt húzva nyúltam a masnihoz, aminek segítségével összefogtam testem előtt az anyagot. Még mindig nem fér a fejembe ez a lehetetlen helyzet. Úgy néz ki, mint John. Nem, nem is úgy néz ki. Pontosan olyan, mintha leklónozták volna Johnt! Kioldottam a masnit, majd ráérősen húztam szét magam előtt a köntöst, arcomra pedig akaratlanul is pír szökött. Szívem hevesen kalapált, leizzadtam, egész testem forróságban úszott. Changmin elém lépett, hogy a segítségemre siessen: megfogta a fürdőköpeny két szélét, majd annak segítségével szedte le a vállaimról az anyagot, és az ujjakból is kihúzta a kezeim. Azon minutumban kaptam fedetlen melleim elé a kezeim, rettenetesen zavarban éreztem magam, amiért egy szál bugyiban álltam egy ismeretlen férfi előtt.
- Semmi baj. Természetes női reakció, ha eltakarod a melleid - próbált megnyugtatni az orvos, ezalatt összehajtotta a köntösöm és az ágyra helyezte. Omo, milyen szókimondó. - Fordulj meg - kaptam a következő utasítást, melynek már jobban örültem. Készségesen megfordultam, összezárt lábfejekkel álltam, még mindig kebleim takarva.
     Motoszkálását hallottam mögülem, sejtésem volt csak, hogy mit csinálhat. Oldalra pillantottam, s láttam, hogy egy nagyobb vattapamacsot és a barna löttyös flakont - később rájöttem, hogy fertőtlenítő - vette a kezébe. Előre fordítottam a fejem és a szekrényem bámultam. Lelki szemeim előtt megjelent, amint a pamacsra locsolja a barna készítményt, sejtésem beigazolódott, mert a következő másodpercben éreztem, hogy a sebeimet törölgeti. Eszméletlenül csípett, fogaimat összeszorítva sziszegtem a fájdalomtól. Nem csapott át hűsítő, kellemes érzésbe, pofátlanul ostromolt az égető fájdalom. Ez kegyetlen!   
- Kilátszik a gerinced és a bordáidat is meg tudom számolni. Viszont nővéred felvilágosított, hogy nem vagy anorexiás - beszélgetést kezdeményezett, gondolom azért, hogy elterelje a fájdalomról a figyelmem. Mindenki ezt mondja! Anorexia így, anorexia úgy, blablabla... 
- Persze, hogy nem vagyok az. Imádok enni - préseltem ki magamból a szavakat, ezalatt körmeimet vállaimba vájtam.
- Különös orvosi eset vagy.    
- Köszönöm.
     Örökkévalóságnak tűnt, mire az egész hátam bekente, és amint végzett a területtel, egy hosszabb gézcsíkkal külön lefedte az összevarrt vágást. A művelet után a fehér sprayes flakon tartalmával rétegesen befújta a sebeim - később kiderült, hogy érzéstelenítő spray. Nem tudtam, hogy olyasmi is létezik. Ez a folyadék a másikkal ellentétben hűsített, és valóban enyhítette a fájdalmat. Ezt követően Changmin az egyik zacskó kötszerért nyúlt, kicsomagolta, majd az egésszel körbetekerte a mellkasom, ezzel végre-valahára melleimet is elrejtve. Ezután a felkarjaimat is lefertőtlenítette és lefújta, bekötötte, majd kérte, hogy forduljak vele szembe. Felsőtestem alsó részét is lekezelte mind a kettő gyógyszerkészítménnyel, majd hasam is betekerte a kötszerrel.
     - Nem ismered Johnt? - tettem fel hosszas csend után a kérdést, lenézve az orvosra - ugyanis szó szerint a lábaim előtt térdelt és a combjaimat látta el. Abbahagyta a seb kenegetését, majd felnézett rám. Megrázta a fejét, tekintetét visszakapta a vágásra és ismét kenni kezdte. Már nem zavart, megszoktam a fájdalmat. Kezeim magam mellett lógtak, úgy álltam a férfi előtt, mint egy bábu.
- Fogalmam sincs, milyen Johnról beszélsz - nyúlt a fehér flakonért, majd alaposan befújta az átlátszó anyaggal a sebet. Csendben hallgattam a jellegzetes spriccelés hangját. Hűsített, egyben olyan érzés volt, mintha lefagyasztotta volna a lefújt területet. Jó ez a cucc. Ezért nem fájhatott, mikor háton feküdtem. Bebugyolálta a bal combom, majd következett a jobb.  
- Pedig kiköpött klónja vagy Johnnak. - Nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. Senki sem fogná fel épp ésszel, hogy az akit látott meghalni, pár nap elteltével újra jelentkezik, csak orvosként. Changmin keze megállt a levegőben, s még épp idejében sikerült megakadályoznia azt, hogy a barna fertőtlenítő a vatta helyett a szőnyegre boruljon. Egyébként érdekes, erős, acetonos illata volt ezeknek a készítményeknek - már csípték az orrom és az orvos sem volt másképp, mert hallottam folyamatos köhintését és szipogását.   
- Kiköpött klónom... nekem van, illetve volt egy ikertestvérem, aki rendőrnek dolgozott. Nem tudom, ugyan arra a személyre gondolunk? - Mintha pofon csaptak volna. Először leborítottak forró vízzel, majd jéghideggel, utána jó párat rúgtak belém, majd otthagytak - valahogy így éreztem magam. Nem lehet igaz...  - Az arckifejezésedet nézve ugyanarról - folytatta tovább Changmin a munkáját, törölgetni kezdte a vágást. - Szerintem már van egy hete is, hogy eltűnt. Ma hívtak a rendőrök, hogy megtalálták a hulláját abban a nagy erdőben. Különösebben nem ütött szíven, mert utáltuk egymást. Szóval Johnnak hívatta magát? Vicces. - A szavakat úgy köpte, mintha csak rossz ízt érezne a szájában, az én szívem pedig fokozatosan fájdult meg szavai hallatán. Az ikertestvére volt, de nem szerette? Hogy tud így beszélni a halott testvéréről? - Na, készen vagyunk - rögzítette le a kötést, ezt követően felállt, levette magáról a gumikesztyűket, és a használt kötszeres zacskóba helyezte.
- Valójában hogy hívták a testvéred? - Muszáj volt megkérdeznem, bökte a csőröm, hogy John - vagy ahogy hívják - miért használt álnevet. Amíg vártam a válaszára, szembe fordultam a ruhásszekrényemmel, majd kinyitottam,
- Hyukmin - árulta el végül.
- Hyukmin - ízlelgettem a nevet, fejemben is párszor elismételtem, miközben feltúrtam a szekrényem. Végre megtaláltam azt a ruhadarabot, amit kerestem: hosszú, elől pandafejes ujjatlan fekete hálóruha, melyet Edinától kaptam a névnapomra. Óvatos mozdulatokkal vettem fel, s megigazítottam magamon. Térd alá ért, jól eltakart. Remélem nem fogok sokáig lábadozni. Mihamarabb meg kell gyógyulnom. Nemsokára koncert. 
     - Feküdj le, adom az infúziót - figyelmeztetett a férfi, s mikor szembe fordultam vele, folyadékkal teli műanyag ballont láttam meg a kezében. Elfintorodtam a rég nem látott kellék láttán, de engedelmeskedtem. Az ágyamhoz lépdeltem, és felültem a matracra.
- Miért kell az infúzió? - érdeklődtem, miközben a párnámat félbehajtottam, majd a falhoz szorítottam, ezután nekidőltem, a lábaim nem tudtam felhúzni a kötések miatt. Ez így kényelmetlen.
- Ez a gyógyszer erősíti és táplálja a szervezeted - magyarázta az orvos, letette kezéből a tartályt, az ágyam mellől felvette az összegubancolódott takarót, rázott egy-kettőt rajta és lábaimra terítette.
- Hova rakod a ballont? - érdeklődtem mellkasom előtt összefont kezekkel.
- Tényleg, egy pillanat - bökött mutatóujjával a levegőbe, megindult az ajtóm felé majd azt kinyitva hagyta el a helyiséget. Hova me...? Jézusom... Gondolatban homlokon csaptam magam, mert Changmin, kezében a barna fogasunkkal egyensúlyozott be a szobámba. Megfelelő távolságra lerakta az ágyam mellé, s láttam arckifejezésén, megveregette a saját vállát "briliáns" ötlete jutalmazása jeléül. Halk, szenvedő nyögést hallattam, beletörődtem a sorsomba, hogy nem úszom meg az infúziót. Kezeimet combjaimra fektettem, gyerekes fintorral néztem a férfit.
     Az orvos felügyeskedte a hozzám közelebbi akasztóra a ballont, melyhez hozzácsatlakoztatta az infúziós szereléket - amely áll a cseppkamrából, áramlásszabályzóból, a hosszú csőből és a legvégén levő branülből. Ha álmomból felkeltenek, akkor is el tudom mondani az ilyesmi gyógyászati eszközök részeit, annyit jártam már kórházban - még szerencse, hogy a betegségem "eltűnt", már nem kellett szenvednem és az étel is bennem marad egy jó darabig. Azt sem értem, hogy engem miért nem a kórházba vittek. Majd meg kell kérdeznem Edinától. A férfi a táskájához lépett, melyből előkotort egy harmadik, átlátszó folyadékos, nagy címkés üveget, kivett egy nagyobb darab vattát is, majd visszaguggolt hozzám az ágy mellé. Kinyitotta az üveget, az átlátszó anyagból folyatott a vattára,  majd szabad  kezébe vette a balom, s tapogatni kezdte csontos kézfejem.
- Ismerted Hyukmint? - pár fokkal lejjebb véve a hangját dörmögött, miközben megtalálta a megfelelő eret és bekente a felületet. Ez után a branülért nyúlt, s onnantól kezdve nem láttam, hogy mit csinál, mert behunytam a szemem.
- Igen, ismertem - válaszoltam feltett kérdésére tömören, a következő másodpercben pedig hangosan szisszentem fel, ahogy megéreztem a tűt, mely egyre beljebb furakodott kézfejembe. El is felejtettem, milyen kellemetlen érzés. - Veled mi a helyzet? Miért nem szeretted az ikertestvéred? - szemrehányóan kérdeztem, bár nem állt szándékomban.  
- Folyton rivalizáltunk. S szüleink is őt szerették jobban, s ez nem csak kitalálom, hanem tényleg így volt. Sokszor hangoztatták kiskorunkban, hogy én egy senki leszek hozzá képest, mert jobbak a képességei, többre fogja vinni az életben. - Csak úgy folytak belőle a szavak, miközben több ragasztóval rögzítette a branült. Érdekes szüleik lehetnek. Ha úgy nézzük, a szülők ugrasztották őket össze, miattuk nem szerették egymást. Nincs is annál rosszabb a világon, minthogy a testvéred utál téged. 
- Végül ő rendőr lett, te pedig orvos - jegyeztem meg mellékesen. Végül is, én egyik szakmát sem tartottam jobbnak a másiknál, mert úgy gondoltam, a rendőr és az orvos csaknem egy cipőben jár: mindketten emberekkel foglalkoznak, segítik őket a bajban. Érzékeltem, hogy Changmin a csövet hozzáragasztotta az alkaromhoz, hogy ne legyen útban. Kinyitottam pislogóim, majd a kézfejemre pislantottam; a már rég látott látvány tárul elém. Szemem sarkából figyeltem, ahogy az orvos hüvelykujjával állítgatta az áramlásszabályzót. A ballont figyeltem, ahogy lassan csöpögött lefelé az átlátszó folyadék. Kínszenvedés ezeknek az időtartamát kivárni.
- Pár óra és lefolyik - adott eléggé ködös választ a fel nem tett kérdésemre az orvos, visszatekerte az üveg kupakját, majd az elhasznált vattával együtt a kezébe vette. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy mindent visszapakol az orvosi táskájába, majd mikor végzett, összehúzta a cipzárt.
     - Maradsz még egy kicsit beszélgetni? - Egyből megbántam a gondolkodás nélkül kiejtett szavakat. Miért kértem, hogy maradjon? Már egymagában az is összezavar, hogy John hasonmása.
- Maradhatok. Úgy sem kell ma bemennem a sürgősségire, szabadnapom van - vonta meg a vállát, a táskát letette a földre, majd ő ült a helyére szembe velem, megtartva a tisztes távolságot. Hm, ha a kórházban dolgozik, akkor rendes orvos lehet. Egész idáig egy kicsit kételkedtem benne...  
- A sürgősségin dolgozol? Éjjeli bagoly lehetsz - poénkodtam mosolyogva, s a szabad kezemmel fülem mögé tűrtem a hajam.     
- Igen. Seoul legnagyobb kórházában. Én vagyok az osztály főorvosa. - Bár az arcán nem lehetett látni, de hangja csöpögött az elégedettségtől. Főorvos? Még jobb. Ha a sürgősségin dolgozik, akkor... 
- Még elsején, későn este, nem szállítottak hozzátok az erdőből embereket? - Muszáj volt rákérdeznem. Az általam látott halott áldozatok képei villantak meg a szemem előtt, s teljesen biztosra állítottam, hogy nem ők voltak az egyetlenek, akiket megtámadtak a fekete farkasok - s abban is biztos voltam, hogy olyanok is voltak, akiket életben hagytak, életveszélyes állapotban.
- Honnan tudsz erről? - kérdezte megrökönyödve, kimeresztett szemekkel, ezt követően pedig homlokon csapta magát. - Hát persze, hogy tudsz róla! Te is ott voltál.
- Szóval?   
- Rajtad kívül még voltak tízen. Mira én... én még életemben nem láttam ennyi megcsonkított embert! Csoda, hogy még vert a szívük szerencsétleneknek! Hiába küzdöttünk értük, még orvosokat és nővéreket is hívtunk más osztályokról, de egyik beteget sem tudtuk megmenteni. - A szívem összeszorult meggyötört hangját hallva, hatalmas kudarc lehetett az osztálya számára az, hogy egyiken sem tudtak segíteni. Én maradtam egyedül életben. - Hiába mondogattam Youngminnak, hogy az a hely veszélyes, hemzseg a fekete bestiáktól, de nem hitt nekem. De én megmondtam... én megmondtam! - Férfit még nem hallottam annyira hisztérikusan nevetni. Ha a beszélgetés előtt nem látott volna el, azt hittem volna, hogy egy őrült ül velem szemben. Tud a feketékről?! Tud róluk?      
     - Te tudod, hogy mik követték el? - vettem le pár fokkal a hangerőt, s csodálkozva néztem rá. Mindeközben éreztem, ahogy a hideg folyadék belém áramlik. Kellemetlen volt.
- Persze, hogy tudom! Tíz éves koromban láttam egyet először. Az erdőben csatangoltunk szüleimmel és éppen egy tisztás mellett haladtunk el. S ott állt egy hatalmas fekete farkas, még egyszerű farkasnak is mondtam volna, ha nem lett volna olyan nagy! Persze szüleim nem hitték el hogy láttam, mert a következő pillanatban már eltűnt. Ennek már harminc éve. - Mélyet sóhajtott. Számomra új információt nem igen tartalmazott a mondandója, viszont azon meglepődtem, hogy Changmin negyven éves és John is annyi volt. Húsz körülinek tippeltem, te úr Isten! Nem is látszik egyik sem negyvennek! Persze, nem tettem szóvá, mert a helyzet nem engedte. Bár, mit is vártam a koreai férfiaktól! Majd meglátszik rajtuk a koruk? Na ne röhögtessen senki. 
- Nem te vagy az egyetlen, aki látott ilyen fekete farkast. - Gondoltam jobb, ha megnyugtatom, mert még a végén tényleg begolyózott volna. - Hiszek neked, egy kezemen sem tudom megszámolni, hányat láttam már - borzongtam bele mondandómba, s megvakartam viszkető orrom. - Csak azt nem tudom, hogy kerültek oda. 
- Én sem. Hülyeség lenne azt állítani, hogy vándorló állatok, mert már harminc éve itt vannak.
- Ők tehetnek a különös gyilkosságokról és nyomtalan eltűnésekről - állítottam, habár feleslegesen, mert Changmin is nagyon jól tudja. Végre tudok erről a témáról beszélgetni valakivel! El sem hiszem, hogy ez megtörténik. Szerintem tartani fogom a kapcsolatot Changminnal. - Emlékszem, nem is olyan régen, a híradóban is volt szó egy nőről, akit szétmarcangolva találtak. Egy csepp vér sem volt benne.
- Talán vérszívók - elmélkedett az orvos, hosszúkás állát elgondolkodva dörzsölgette. Belegondoltam az előbbi mondatba, nevetségesen lehetetlennek találtam. Azonban lehet, hogy létezik vérszívó farkas - vagy vérfarkas. Én már mindenben hiszek Yifan képessége után. És ott van Yixing is, akinek szintén lehet rejtett képessége, csak nem árulja el. Jézus, mintha csak egy fantasy filmbe csöppentem volna! Viszont ez a valóság. Hogy létezhet ilyesmi?! 
     Arra lettem figyelmes, hogy együtt röhögök Changminnal. Nem tudnám a pontos okát megmondani a nevetés tárgyának, viszont önfeledten hahotáztunk és törölgettük kicsorduló könnyeinket. Csaknem hangtalanul nevettem és csapkodtam a combom, mint egy retardált.
- Azt hiszem, mind a ketten bediliztünk. - A férfi nagy levegőket véve próbálta csillapítani nevetését.
- Meglehet - adtam neki igazat, s megeresztettem egy sóhajt, figyelmen kívül hagyva mellkasom fájását. Agyamba férkőzött Changmin egy korábbi mondata, mely nem hagyott nyugodni. - Amúgy, te ismered Youngmint? Kim Youngmint, az S.M. vezetőjét? - tettem fel a kérdést, és megpróbálkoztam felhúzni a térdeim, de a kötés nem engedte.
- Igen. Én vagyok az orvosa - bólintott, majd beletúrt a hajába és próbált elfojtani egy ásítást. Hány óra lehet? - Te pedig gondolom az alkalmazottja vagy - vonta le a következtetést, ámbár nem volt nehéz kitalálnia. - De hogyan lehetsz az alkalmazottja tizenhét évesen, érettségi nélkül?
- Tudod, mi az érettségim? - kérdeztem meg felhúzott szemöldökkel, mire érdeklődve várta a választ. - A lábam. Tánctanár vagyok.  
- Már ne is haragudj, de nem nézném ki belőled. Tánctanár ilyen alkattal? - A férfi hitetlenkedve kuncogott fel. Megeresztettem felé egy fintort és kiöltöttem a nyelvem. Kritizáljál még te is. 
- Tehetek róla? Nem esek szét, a lábaim sem törnek el. Nem kell aggódni miattam.
- Nem miattad aggódom! Hanem a tanítványaid miatt. Megsüketülhetnek a csontjaid zörgésétől - nevetett rám gonoszan, nekem pedig kedvem volt ahhoz, hogy hozzávágjak egy párnát, viszont csak az az egy volt, aminek a hátam támasztottam. - Gyakornokokat tanítasz? Vagy az egyik lánycsapatnak vagy a tánctanára?   
- Fúj, dehogy is - rázkódtam meg a "lánycsapat" szó említése miatt, a jól ismert fintor ismét kiült az arcomra, s még keresztet is formáltam volna mutató ujjaimmal, viszont csak az egyik kezem volt szabad. - Az EXOval dolgozom.
- Szóval fiúcsapatot kaptál? - Hát nem azt mondtam? - Hogy viseled? Rendesek?
- Természetesen rendesek. Hamar összekovácsolódtunk - mondtam büszkén, és amennyire tudtam, kihúztam magam. Azért nem mondanám az összeset rendesnek, de azt nem kell megtudnia. 
     - Mellesleg, én miért vagyok itthon? Mármint, ilyen állapotban nem kórházban kéne lennem? - Tereltem a témát, úgy gondoltam, eleget beszéltünk a foglalkozásomról - egyébként, sokkal fontosabb is volt.
- Azt tudod, hogy elsején téged is bevittek. Ott akartunk fogni, csak nővéred majdhogynem könyörgött, hogy had vigyen téged haza, mert azt mondta, nem bírod elviselni a kórházakat - adott terjedelmes választ kérdésemre. - Youngmin pedig azt kérte, hogy otthon kezeljelek téged.
- Értem - bólintottam - Kérhetnék egy zsepit? - érdeklődtem. Rossz szokásom, hogy mindig visszaszívom azt, aminek ki kéne jönnie, de egyszerűen nem tudtam leszokni. Viszont próbálkoztam a leszokással. Changmin belenyúlt fekete nadrágjának zsebébe, és előhúzott egy gyűrött papír zsebkendőt.   
- Tiszta, csak meggyűrődött - mentegetőzött, miközben odanyújtotta nekem. Meghajtottam a fejem előtte, elvettem a papírt, rántással szétnyitottam és belefújtam az orrom. A jobb kezemmel eléggé ügyetlen voltam, viszont megoldottam. Összehajtogattam és letettem magam mellé, majd az éjjeliszekrényemen levő órára pillantottam. Fél tizenegy lesz három perc múlva. 
     - Mellesleg szerintem nem csak tíz ember volt - tért vissza az egyik előző témára a férfi, eközben összefonta mellkasa előtt karjait. Meglepődtem a kijelentésén, azonban igazat adtam neki, hiszen az a kettő nő és Dongsun is életét vesztette. Ámbár a kettő nőt ember ölte meg. Az sem igaz, hogy ember ölte meg, mert szerintem egy normális embernek nem vörös a szeme!
- Igazad lehet. Biztos vannak olyanok is, akik eltűntek - helyeseltem, mondandóm bólintással kísértem. Krákogtam egyet s megköszörültem a torkom - még mindig égett a fájdalomtól. Fájni fog egy darabig.
- Nagy veszteség a cégnek. Ennyi embert elveszteni. - Changmin elfojtott egy ásítást. Vele ellentétben nem voltam álmos, jelképesen majd' kicsattantam. Biztos közrejátszik a két nap alvás. 
- A legnagyobb veszteség mégis csak a családé - cáfoltam meg állítását. A család fontosabb, mint a munka. 
- Igazad van - legyintett, majd felkelt az ágyamról. Nagyot nyújtózott, s megigazította fehér ingének gallérját. - Megyek, aludnom is kéne ma - túrt bele a hajába, és felvette a földről az orvosi táskáját. - Ámbár még ma visszajövök. Nem csak egy ballonnal kapsz - biccentett a fogas irányába. Hurrá, de jó nekem...
      - Köszönöm, hogy maradtál - mosolyogtam rá. Odalépett mellém, és kedvesen megsimogatta a fejem. Elidőztem az arcán, szükségem volt a látványára - bizonyára John miatt. Viszont az félelmetes, hogy ugyan ott van a hegük. Legközelebb rákérdezek. 
- Mindig is tudtam, hogy az európaiak kedvesek. Fogalmam sincs, hogy miért ennyire előítéletes a társadalmunk. - Fogalmam sem volt, hogy miért hozta fel, de jól esett, hogy kedvesnek tart. - Nekem francia élettársam van.    
- Oh, biztos csinos nő lehet.
- Férfi - mosolyodott el halványan. Kipattantak a szemeim, ajkaimmal "o"-t formálva pislogtam fel rá. Meleg? Nem is gondoltam volna.
- Pontosítok. Helyes férfi lehet - mosolyodtam el végül, Changmin pedig látványosan megkönnyebbült. - Nyugodj meg, semmi bajom sincs a melegekkel. Van is egy meleg pár ismerősöm és nagyon szeretem őket. - Kyungsoora és Jonginra gondoltam, bár ezt nem kellett tudnia.
- Ennek őrülök - utoljára megsimogatta a fejem, majd felegyenesedett. - Holnap kiváltom a gyógyszereid, és amint kézhez kaptam őket, már hozom is.
- Rendben, köszönöm szépen. Oh, Changmin, ide adnád a telefonom? Szerintem ott van az asztalon. - Hiába nyújtottam a nyakam, nem láttam a készüléket. A férfi is az asztalra pillantott, majd mikor meglátta az említett készüléket, nagy léptekkel odasietett.
- Melyiket?
Felhúztam a szemöldököm. Mi?
- Hogyhogy melyiket?

- Itt kettő telefon van - tette le a táskáját, s a kezeibe fogta a telefonokat. Ott a régi samsungom! De hogy?! Meglepődötten néztem, úgy nézhettem ki, mintha csak szellemet láttam volna. A férfi egy szó nélkül lépdelt az ágyamhoz, majd mind a kettőt az ölembe tette. Hogy lehetséges? Nem elveszett az erdőben? Edina esetleg megtalálta? Oh Istenem, ha rájön, hogy hazudtam...! 
- Tényleg megyek. Szia, Mira! - intett felém Changmin, hátat fordított és elindult, az asztalnál kezébe vette a táskáját, kettőt lépve az ajtónál termett, amit kinyitott. Visszafordult felém és megeresztett egy mosoly, utoljára intettem neki, a következő pillanatban pedig már a csukott ajtóval szemeztem.
     Beharapott alsó ajakkal lassan vettem kezembe a kicsi, fehér telefont. Megnyomtam a feloldó gombot, meglepődötten vettem észre, hogy be van kapcsolva és nem merült le. A szemem elé tárult Zitao, aki oldalnézetből volt fotózva, szemei csukva, feje felemelve. Nyakfétisem volt, imádtam a nyakát nézni, ezért is választottam azt a képet. Feloldottam a telefont, s ismét a kínai fiú képe tárult elém, amint a kamerába mosolygott. Mind a kettő fotót én készítettem róla a próbateremben, mikor épp szünetet tartottunk. Hol lehetnek most? Lehet már visszaértek? Beléptem a galériába, azon belül egy hetvenhat elemes mappába. Mind a hetvenhatot a próbateremben fényképeztem, illetve fényképezték - ugyanis Jongdae és Chanyeol nagyon elemében volt akkor, és mindig elvették a telefonomat. Nézegetni kezdtem a képeket, a nagyján jót nevettem. Volt köztük csoportkép, amin hülye fejeket vágtunk be, volt köztük pár kép a KaiSoo párosról, mikor épp csókolóztak vagy ölelkeztek, volt kép Sehunról is, aki Baekhyunnal veszekedett. Zitao és Minseok kacsaszájat mutattak, Yifan jó szokásához híven bemutatott a kamerának, Luhan félig hátat fordítva a kamerának a fenekére bökött, Joonmyun Yixing nyakában ült, miközben Kyungsoo Yixing szétterpesztett lábai között feküdt, Baekhyun felfújta az arcát, Jongdae és Chanyeol pedig pár képet készítettek magukról a tükör segítségével és szintén baromkodtak - egyszóval rengetegfajta képet birtokoltam róluk. Volt külön fotóm az összes fiúval - ismét csak elvicceltük az egészet - viszont harminc képen keresztül csak én és Tao szerepeltünk. Nem vagyok többé a rajongója... a barátja vagyok. És nem érdekel, hogy mit mondanak azok a hülye libák, mert biztos, hogy Tao nem olyan, amilyennek állítják. Sok mosolygós képünk volt, pár komolyat is belecsempéztünk. Aegyóztunk, béke jeleket mutattunk és szíveket formáltunk, puszit küldtünk, vagy éppen egymást átkarolva pihentünk - akárcsak azon a bizonyos napon, amikor meg akart csókolni. Szerintem már rég elfelejtette az esetet. Nem is bánom. Annak a napnak a képei is meg voltak, Tao mind a harminchármat átküldte.
     Egyszeriben felötlött bennem egy jó kis ajándék ötlete a születésnapjára, ami eléggé személyes, és az összes rajongója ajándékát felülmúlja: úgy határoztam, saját kezűleg készítek egy fotóalbumot, melybe mind a hatvanhárom képet beragasztom, itt-ott idézetekkel megspékelve. S az albumban persze még hagyok helyet több képnek is. Áh, ez csodálatos ötlet! Alig várom, hogy jobban legyek.
     Boldogan mosolyodtam, az sem érdekelt, hogy beteg voltam. Az ilyesmi gondolatok mindig felvidítottak, bearanyoztak. Továbbnéztem a képeket, és mélyen a gondolataimba merültem.